ÁLDOTT, BOLDOG, BÉKÉS
KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!
Dsida Jenő
Hideg téli est
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Reményik Sándor
Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.
Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk...
Néked ajánlom égő szívemet...
Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.
Karácsonyi álom
A karácsonyi szentestét megelőző
éjszaka száncsengő hangjára, csilingelő fehér tüllbe öltözött bodros hajú
angyalok kopogtatására riadtam. Az ablakom előtt hatalmas fenyves erdő
zöldellt. Ágaikon, mint vastag puha vatta, vakító fehéren ült a hó. Vidám, tüllfátyolba öltözött, téltündérek kis
csoportokat alkotva ropták vidám táncukat.
Csengő kacagásuktól egyik-másik fenyő megrázkódott és szép lassan mindegyik
karácsonyi díszbe öltözött. Ámulva figyeltem az eseményeket. Rövid idő múlva
trombita éles hangja intette csendre a viháncoló, jókedvű téltündéreket. Puha
szőrmével bélelt csengős szánon, aranyruhába öltözött, szőke, göndör hajú,
pufók, szárnyas angyalka érkezett. A szán méltóságteljesen siklott, és pontosan
az ablakom előtt állt meg. A kis puttó felállt, két fehér ruhás segédangyal
segítette fel a szán ülésére. Kezébe vette trombitáját, belefújt, mosolyogva hívogatott maga felé. A téltündérek ekkor kört alkottak,
vidám táncot járva énekelni kezdtek, és kézmozdulatukkal jelezték ők is, hogy
siessek hozzájuk. Hirtelen jött forróság borította el a testem. Hatalmas fény
vett körül. Könnyűnek éreztem magam, majd váratlanul kinőtt szárnyaimmal,
odarepültem hozzájuk. Az aranyhajú angyalka maga mellé ültetett, ismét belefújt
a trombitájába és a szánnal siklani kezdtünk az ablakom előtt lévő, karácsonyi,
fenyőerdőben. Szebbnél-szebb dallamok csendültek fel útközben. Én pedig furcsa
boldogságérzettel néztem a szikrázó havas tájat, a csillogó fákat.
A szán hirtelen megállt egy nagy
ezüstfenyő előtt. A kis puttó leugrott a szánról és apró, kövérkés kezével
intett, hogy kövessem. Az egyik fánál felém fordult, és vékony, csilingelő
hangján megszólalt.
- Gyere! Nézz körül!
- De hát ki vagy te? - kérdeztem
tőle.
- Ó, hát honnan is tudhatnád! Én
vagyok a te karácsonyi angyalod. Mert minden embernek van angyala. Remélem, ezt
azért tudod! Én most magadra hagylak. Menj! Menj! Majd visszajövök érted! - szólni akartam, de hirtelen eltűnt. Ott
maradtam egyedül.
Puha, frissen hullott hóban
lépkedtem, először csak tanácstalanul forogtam jobbra-balra, majd egy másfél
méteres lucfenyő ágain akadt meg a szemem. Jégcsapok lógtak az ágak széléről, a
tetején ragyogó csillag díszelgett. Piros,
sárga, zöld golyók, arany és ezüst diók, ezüstpapírba csomagolt szaloncukrok,
fehér, szúrós angyalhaj, a fát keresztbe-kasul átölelő ezüst és arany girlandok
csillogtak hívogatóan. Egy barna maci, nagy sárga selyem masnival a nyakában,
és egy kalapos, pislogó hajas baba üldögélt a fa alatt. Leguggoltam a fa alá,
kezembe vettem egykori karácsonyi ajándékomat.
Magamhoz öleltem őket, behunytam
a szemem és egy szép, falusi ház szobájában találtam magamat ötévesen.
Ott állok a karácsonyfa alatt
barna bársony ünnepi ruhában. Hosszú barna hajamban két nagy fehér masni
ékeskedik. Angyali zene szól, apám és
anyám mögöttem állva nézik gyermeki örömömet, ahogy szótlanul bámulom a csillogó
karácsonyfát. Minden díszét megnézem és pici ujjaimmal, bátortalanul a
szaloncukorhoz nyúlok, majd a szőrme macival, és a kalapos, fekete hajú pislogó
alvós babával foglalatoskodom.
Furulyaszó hangja hozott vissza
a karácsonyi erdőbe. Tovább sétáltam. Hallottam, hogy valahol messze,
karácsonyi dalokat énekeltek. Sűrűn hullt a hó, hideg volt, de én még sem
fáztam. Néhány dióval, piros és sárga almával díszített aprócska karácsonyfán
akadt meg a szemem. Megszólalt.
- Nem ismersz rám? Látom, nem
tudod, hogy hol is álltam egykor? Ott lógtam egyik karácsonykor a szomszédotok
mennyezeti gerendáján az asztal fölött. Jól emlékszem mennyire bámultál és
csodálkoztál. Ugyanis nem voltam olyan csillogóan felöltöztetve, mint a te
otthoni karácsonyfád. Pedig én is örömet, szeretetet, ünnepet vittem a földes,
alacsony szegényes kis szobába, ahol petróleumlámpa világított, te pedig a
búbos kemence szélén üldögéltél, egy macskát simogattál. Késő délután volt.
Hallgattad az asztalt körülvevő férfiak, fejkendős asszonyok beszélgetését,
halk éneklését és nézted a hóhullást, a két pici ablakban zöldellő búzát, a két
felpúpozott bevetett dunyhás ágyat. Nos, rémlik már valami?
Megsimogattam a kicsi fát és
válaszoltam neki: - Tényleg így történt! Milyen jó, hogy emlékeztettél a
kedves, falusi szomszédok házára, szobájára, és az ott töltött egyik karácsonyi
délutánra.
Az örömtől hirtelen táncra perdültem.
Forogtam, forogtam, mígnem tüllruhává átváltozott hálóingem széle beleakadt egy
borókafenyőbe.
-
Hó-hó! Még utóbb feldöntesz! - förmedt rám, egy kissé morcos hang - Rám már nem
is vigyázol! Pedig édesapád sötét este jött értem a közeli erdőbe, hogy
hazavigyen és szépen feldíszítsenek.
Abban az időben sok nehézségen mentek keresztül a szüleid. Akkor még kisiskolás
voltál! - megrázta magát, a ráhullott hótól akart megszabadulni. Én pedig magam
előtt láttam fiatal édesanyámat, aki egy fazékban kevergeti az édes szagú barna
szaloncukrot, majd később a már kihűlt masszából, kicsi téglalap alakú rudakat
formál belőlük és végül, ollóval cakkozott szép fehér papírba csomagolja őket.
Ujjammal most a fenyő felé nyúltam.
- Emlékszem rád, nagyon is
emlékszem! Most is szúrsz, mint akkor régen. Pici, nagyon pici házikóban éltünk
egy hegyes vidéken. Oda kellett valamiért menekülnünk. És nagyon szegények
voltunk! – körbesétáltam a fát, néztem rajta a díszeket, a szaloncukrot - Milyen
szép is volt! Emlékszem, milyen nagy hó esett, és hogy dideregtünk a
hidegtől. Édesapámmal ezen a délután,
hosszan, nagyon hosszan sétáltunk a dimbes-dombos utakon. Mire hazaértünk, már
igazi gyertyafény lobogott rajtad. A sarokban álló, tekerős lemezjátszóból
pedig, karácsonyi dalok csendültek fel. A fa alatt örömmel nézegettem a
babaszobát, ami apró bútorokkal volt berendezve… - elmerengtem és folytattam - De ne haragudj, megyek tovább. Ahogy látom,
ott van egy hosszú tűlevelű fa. Olyan ismerős! És milyen szép! Nahát! Ez
hihetetlen! Nézd csak! Ott állnak
körülötte a szüleim és nagyszüleim. Milyen jó látni őket ismét!
Szinte lélekszakadva rohantam a
fák között, hogy minél előbb odaérjek a hosszú tűlevelű fenyőhöz, és főleg rég
nem látott hozzátartozóimhoz. Ott állt a fenyő mellett egyik oldalon fekete,
apró fehér mintás ruhába öltözött, fejkendős nagymamám és ünnepi fehér ingbe,
fekete nadrágba, csizmába bújt bajuszos nagypapám. A másik oldalon anyámat
láttam, aki szép fehér csipkegallérral díszített szürke selyemruhában volt.
Haját rövidre vágatta, és sütővassal bodorította. Apám sötétkék öltönyben,
fehér ingben, nyakkendősen ott állt mellette, és fogta anyám egyik kezét.
Hívogatóan felém mosolygott. Amikor melléjük értem, zavartan megálltam.
Beszéltek valamit, de semmit nem hallottam. Megöleltük egymást, majd kezükkel
intettek, hogy kövessem őket. Ekkor anyai nagyszüleim falusi négy szobás,
tornácos, szép házában voltunk. A tisztaszobában állt a hosszú tűlevelű
karácsonyfa. Mi pedig mindannyian szótlanul bontogattuk karácsonyi
ajándékainkat. Aztán ránéztem apámra, anyámra, hirtelen felpattantam és
boldogan csókolgattam arcukat. Ekkor megint beszélni kezdtek, de hangokat most
sem hallottam. Csak a szájuk mozgott, és könny folyt az arcukon. Ijedten
néztem körül. Nagymamám kezét láttam
inteni, ahogy a konyhába hívott bennünket. Mindannyian utána mentünk és
leültünk a fehér damaszt abrosszal borított ünnepi asztalhoz. Az asztal közepén, egy szál fenyőág mellett,
kifúrt szép nagy piros almában gyertya lángja lobogott. Nagyapám vörös bort
töltött a poharakba, az enyémbe málna került. Megszólalt. És az eddigi furcsa
némaságot, csendet, váratlanul megtörte a hangja. Felállt, megemelte poharát és
belekezdett mondókájába. Most már jól hallottam: - „Bort, búzát, békességet!
Sötétségben fényességet! Boldog karácsonyi ünnepeket!”.
Ott álltam megbabonázottan a
fenyőm mellett, és jól láttam magunkat, ahogy családi szeretetben, békességben
eszünk, koccintunk, beszélgetünk, éjfélkor pedig együtt indulunk a templomba,
az éjféli szentmisére. És mint a moziban, úgy peregtek előttem a további
események. Magam előtt láttam az István
napi regélőket, a János napi borszentelést. Az aprószentek napján megérkezett korbácsolókat,
akik frissülést, egészséget kívántak, fűzfa vesszejükkel elűzték a rossz
szellemeket, cserébe diót, tojást, mézet kaptak. Aztán elszakadt az emlékezés
fonala és én tovább sétáltam.
Gyönyörködtem a fenyők csúcsán
lévő arany, ezüst csillagokban, az apró vagy néhol egészen nagy színes
gömbökben, a szalmából készült angyalkákban, az ezüst és arany diókban. Az egyik fán csillagszórók fénye ragadott
magával, majd egy szép, apró piros szalagokkal, piros gyönggyel, szaloncukorral
díszített ezüstfenyő csengőjére lettem figyelmes. Megálltam a fa előtt és az
egyik nagy üveggömbjében ámulva néztem egykori fiatal önmagamat és baráti
társaságomat. Úgy láttam ez már egy
felnőttféle karácsony volt. Talán az első szerelem karácsonya. Jóleső érzéssel néztem
az eseményeket, de hirtelen egy kerámia csengő hangjára lettem figyelmes.
Ne feledkezz meg rólam sem! – a közelben
lévő kicsi ezüstfenyő erősen rázta az egyik ágán lógó, csengőt. Odaszaladtam.
Magam előtt láttam a két év körüli kislányomat, Katát és férjemet. Kata ámulva
nézte a csillogó karácsonyfát, majd hirtelen jött izgalommal fedezte fel
ajándékait.
Merengésemből, a kicsi ezüstfenyő mögötti lucfenyő szomorú, búgó
hangja zökkentett ki. Nem beszélt, csak halkan dúdolt. Szinte félve
közelítettem hozzá. Az ágain lógó gömbök, mintha megfakultak volna, és kevésbé
csillogott, mint a többi karácsonyfa. Szomorúan álltam alatta. A lobogó gyertyafényben
bánatok suhantak át és a gyertyafény hirtelen kialudt. Ekkor azonban váratlanul mézeskalács illata
csapta meg orromat, és már egy dús, kerek normand fenyő előtt álltam.
Pillanatképek peregtek szemem előtt.
Kata már felnőtt lányként, egy sűrű normand fenyőt öltöztet pirosba, mézeskalácsot süt, a méz és fahéj illata keveredik a
szobában. A fa alatt mézeskalács házikó, dió, mogyoró. Gyertyák világítanak, és
a lemezjátszóból a Csendes éj szép dallamát hallgatjuk. Édesanyám elárvultan, már apám nélkül áll a
fa előtt, mellette Kata és férjem. Hirtelen valami egészen furcsa sajgó
fájdalmat éreztem a szívemben.
Sarkon fordultam és rossz érzettel szédelegtem
tovább a fák között. Néztem a többi karácsonyfasort. Ezek a fák mintha
szomorúak lettek voltak. Lankadtan integettek, tele voltak csillogó díszekkel,
mégis, mintha valami hiányozott volna róluk. És egyre kevesebben álltak
alattuk.
Hirtelen édesanyám kezét láttam integetni. Hívott, hogy menjek a
lucfenyő mellé. Oda, ahol ő állt. És én ismét boldog lettem és szaladtam. Alig
vártam, hogy még egyszer megöleljem, és érezzem szeretetét. Csak néztem
összetöpörödött alakját, ráncos arcát, megritkult ősz haját. Átadtam neki az ajándékom.
Leült, és óvatosan bontogatni kezdte a csomagot. Egy darabig szótlanul néztem,
majd hirtelen gyorsasággal megráztam a fenyő egyik ágát, és szinte követelődzve
mondtam.
- Nem akarok már tovább szomorkodni!És emlékezni sem... Ahogy beljebb kerülők a fenyőerdőbe, egyre csak
szomorúbb leszek. Talán nem is megyek tovább, inkább visszafordulok! – de a
fenyőfa egyik tűlevelével megszúrt és megállított.
- Ne fordulj vissza! Menj tovább!
Akad azért majd még egy kis boldogság! Nézd!
A legutolsó sorban, mennyi nagy-nagy fenyőfa áll! Ők nagyon várnak rád! Siess hozzájuk, mert
már kevés az idő!
A hosszú tűlevelű karácsonyfa
nógatására előre siettem, és a vidám, gyerekkacajtól hangos nagy
karácsonyfasorra érkeztem. Ezek a fák ragyogtak, friss fenyőillat áradt
belőlük. Alattuk Kata lányom három gyermeke gyönyörködött a csillagszórók
fényében. Önfeledten bontogatták az angyalok ajándékát. Ismét békés,
gyermekkori boldogság érzet költözött
belém.
Ahogy így szemlélődtem, hirtelen
vakító fényesség támadt. Trombita hangja
szólt, az arany szőke, fehér ruhás kis puttó érkezett vissza, halkan suhanó,
most már csillogó szánján. Kipattant mellém, ismét megfogta a kezemet és
odavitt a tér közepére egy több méteres még fel nem díszített fenyőfa elé.
- Nos, kicsit elidőzhettél a szép,
díszes, nem éppen könnyű múltadban. Sajnos túl nagy már ez a fenyőerdő, és az
idő is rövid volt, ami rendelkezésedre állt. De néhány fánál elidőzhettél. Akárhogy is nézzük, voltak gyönyörű és
felejthetetlen karácsonyaid. Ne légy szomorú! Ti földi emberek már csak ilyenek
vagytok. Sok mindent elrontotok. Talán most, hogy ismét végig járhattad a
karácsonyi erdődet, már tudod, hogy neked még mire van szükséged. Ne mondd,
hogy már késő! Soha, semmi nem késő! Itt ez a fa! Díszítsd fel! Ez szinte
mindegyiknél hatalmasabb! Ezért a kívánságod is hatalmas lehet. Hát kívánj
valamit! Teljesülni fog! Megígérem! Élj a lehetőséggel! - azzal belefújt a
trombitájába, visszament a szánra és segédangyalaival együtt eltűnt a szemem elől.
Szinte bénultan álltam a több
méteres, gyantaillatos fenyőfa előtt. Jégcsapok csilingeltek rajta. Körülnéztem. Meglepetten láttam, hogy már
egyetlen egy karácsonyfa sem áll a helyén. Eltűntek, mint a kis puttó és a
téltündérek. Tétován toporogtam a hideg, puha hóban. Felpillantottam az égre.
Egy fényes csillag suhant át felettem. Majd váratlan hóvihar támadt, fázni
kezdtem, és én szárnyaimat emelgetve el akartam repülni. De nem tudtam
megmozdulni.
Hirtelen felnyitottam a
szemem, felültem, nagy levegőt vettem. Körülnéztem a szobámban. Még szinte
hallottam a jégcsapok hangját, éreztem a süvítő szél hidegét, és nem tudtam, hogy álomban vagy a valóságban
vagyok. Szívverésem felgyorsult, melegem lett. Mélyeket lélegeztem. Szép és
mégis nyomasztó álmom megviselt. Még sokáig feküdtem behunyt szemmel, ernyedt
mozdulatlanságban.
Később, amikor már felkeltem,
odamentem az ablakomhoz. Nagy pelyhekben hullt a hó. Ablakom előtt éhes
galambcsapat rajzott el. Fekete varjak ültek fázósan az erkélyem előtti havas,
domboldali fákon. Ahogy bámultam kifelé, karácsonyi tündérem álombeli szavai
jutottak eszembe.
- Hatalmas kívánság! Vajon mit is kívánhatnék? - motyogtam szinte hangosan, és tűnődve indultam a konyhám felé,
reggelit készíteni magamnak.
