A kedvencem... Csodálatos szaxofonos!!!!

Jan Garbarek (Mysen, Norvégia,
1947. március 4. – )

norvég szaxofonista.









Elsősorban tenor- és szopránszaxofonon játszik.


Autodidaktaként tanult meg szaxofonozni. 1962-ben megnyert egy amatőrversenyt, melynek eredményeképpen megkapta első profi munkáját, majd alakított egy kvartettet Jon Christensen, Terje Rypdal és Arild Andersen részvételével.

Garbarek játéka karakterisztikusan skandináv jazz, melodikus és atmoszférikus. A hetvenes évek közepén játszott Keith Jarrett-tel és Ralph Towner-rel az ECM-nél. A nyolcvanas években saját együtteseiben Eberhardt Weber, Bill Frissel és John Abercrombie játszott többek között.

Garbarek ma vitathatatlanul Európa legjobb tenorszaxofonosa.
( Wikipédia)

Hallgassuk!

Május 20-án a Millenáris-ban lépett fel!

Kyle Eastwood

Egyáltalán nem meglepő, hogy a hollywoodi legenda, Clint Eastwood fia, Kyle Eastwood igazán lélegzetelállító „super cool” dallamvilágot képes megálmodni.

Okos, emelkedett és intelligens stílusát mindenhol elismerik a jazz világában. Kyle olyan érzékenységgel és profizmussal állítja színpadra az élő koncerteket, hogy a létező legigényesebb zeneként kerültek a köztudatba.

Kyle egy tehetséges angol zenekarral dolgozik, így a világ majdnem összes zeneszerető emberének elnyerte az elismerését, és ennek semmi köze nem volt a családfájának.

Kyle legutóbbi, Metropolitain című albuma a harmadik, amely a Candid kiadónál jelent meg. Sokkal élethűbben adja vissza azt az élő hangzást, amely a világ minden táján lenyűgözte a közönségét. Előremutató, újszerű stílusával és annak köszönhetően, hogy olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Till Bronner, Camille, Manu Katche és Eric Legnini, Kyle valóban Európa jazz elitjének a tagjai között tudhatja magát.

A lemez társproducere ráadásul Miles Davis fia, Erin Davis volt és Kyle régi alkotótársa, Michael Stevens.

Ahogy azt a The Independent egyik lapszámában mesélte magáról, egy igazi zenész családból származik.

- Amikor megmondtam édesapámnak, a színész és rendező Clint Eastwoodnak, hogy zenész akarok lenni, nagyon örült neki - mondta.

– A zene mindig nagyon fontos volt a családunkban. A szüleimnek köszönhetem a zenei ízlésemet, és azt, hogy egészen kiskorom óta szeretem a jazzt.

Emlékszem, miközben a házifeladatomat írtam, Duke Ellington, Count Basie és Miles Davis Dave Brubeck, Thelonious Monk, és a Stan Kenton Big Band lemezei szóltak a házban. Apukám zongorázik, ahogy régen édesanyám is, sőt anyukám édesanyja zenetanár volt Illionisban, a Northwestern

Egyetemen. Kyle számtalan alkalommal ment el édesapjáékkal a Monterey Jazz Fesztiválra.

- Egy híres apának az az egyetlen előnye, hogy bármikor be tudsz menni a színfalak mögé – mesélte egy interjúban, amit a mostoha anyja, Dina Ruiz Eastwood készített vele.

– Sok nagysággal találkoztam, többek között Dizzy Gillespie-vel és Sarah Vaughannal. Ha erre gondolok, mindig rádöbbenek, hogy ezek a zenészek milyen nagy hatással voltak a pályámra!

Első élménye az volt, amikor Clint megmutatta neki, hogyan játssza a Boogie Woogie basszus szólamát bal kézzel, miközben ő a szólót játszotta a jobb kezével.. Ezek után nem csoda, hogy Eastwood főiskolás korában basszusgitározni kezdett. R&B-t tanult, és hallás után reggae-t is játszott.

Miután a francia basszusgitáros, Bunny Brunel tanítványa lett, rendszeresen koncertezett New Yorkban, valamint Los Angelesben és környékén. Ezzel egyidőben megalapította a Kyle Eastwood Quartetet, akikkel fellépett 1996-ban az Eastwood After Hours: Live at Carnegie Hall elnevezésű koncerten, amely Clint Eastwood és a jazz iránti szeretete előtt tisztelgett.

Az édesapja egyébként is mindig támogatta és szerette, amit csinál.

- Ami az édesapámat illeti, azóta, hogy komolyan kezdtem venni a zenei pályámat, mindig mellettem állt – mondta a The Independentnek adott interjúban.

1998-ban a Sony kiadta első CD-jét From There To Here címmel, amelyeken ugyanúgy voltak jazz standardek, mint saját szerzemények.

Miután szerződést kötött a brit Candid kiadóval 2004-ben, Eastwood Dave Koz Rendezvous kiadójához pártolt, ahol meg is jelent két albuma. 2005-ben a Paris Blue látott napvilágot, amellyel kapcsolatban elmondta, “a jazz gyökereket meghagyta, de még megfűszerezte egy kis swinggel és funkyval. Nem csoda, hogy az album a francia jazz slágerlista első helyén landolt.

Harmadik, Now című CD-jén Ben Cullum és a londoni zenei élet elitje mellett együtt dolgozott a BBC jazz díjának zongoristájával, Andrew McCormackkal. A címadó dal posztmodern jazz átiratától kezdve a Let’s Play buja dallamán keresztül a September Nights elektro-groove-os hangulatáig a hallgatókat magával ragadták a lemez szerzeményei.

2007-ben és tavaly a Now című albumot Kyle három földrészen mutatta be élőben. Zenekarával óriási sikert arattak és a legjobb kritikákat kaptak, bármerre is jártak.

Szólókarrierje mellett Eastwood több olyan filmnek a zenéjét jegyzi előadóként, zeneszerzőként vagy hangszerelőként amelyben az édesapja szerepelt. Az első a Titokzatos folyó volt, ami Oscar Díjat is kapott.

Ezt a Regarding Henry, a Zöldfülű, a négy Oscar díjat nyert Millió dolláros bébi, A Dicsőség zászlaja, a Levelek Iwo Dzsimáról, az Elcserélt életek, a Sorsvonat és a Gran Torino című produkciók követték. Színészként is bemutatkozott, többek között a L'Heure d'été, A Szív hídjai, a Lebujzenész és a The Outlaw Josey Wales című filmekben.

( Kyle Eastwood website)

Olvastam ....

Kezembe került egy 1982-ben megjelent könyv Julien Greentől.

A Hideg pokol három nő drámája. Apró, szánalmas gesztusokból, elharapott dialógusokból, fölcsattanó indulatokból építkezik az író. Végzetes, lehangoló, izzó és súlyos atmoszférát teremt. A szeretetlenség, az izzó gyűlölet, a fösvénység története. Mesteri rajzolat egy korról.

Hátborzongatóan „hideg pokol”-ban járunk a XX. század fordulóján , egy isten háta mögötti udvarházban. A századvégi amerikai puritanizmus sivár lehangoló képei elevenednek meg előttünk.

Ki is volt Julien Green?

Julien Green 1900. szeptember 6-án született Párizsban (amerikai szülőktől), és ott is halt meg 1998. augusztus 13-án. Élete átívelte a XX. századot, amelynek egyik jelentős tanúja.

Azokhoz a konvertitákhoz tartozott, akiktől a század elején Párizsban tartózkodó Ady Endre is megemlékezik. Szép emléket állított ezeknek az íróknak művészeknek, filozófusoknak Raïssa Maritain Nagy barátságok című visszaemlékezéseiben. Claudel, Péguy, E. Psichari, Léon Bloy, Jacques Rivière, Mauriac, Marcel, Julien Greenstb. a megtért Maritain-házaspár baráti köréhez tartozott.

Az Osservatore Romano augusztus 27-i száma is megemlékezik a konvertita francia író halálának tizedik évfordulójáról, vázolja 1916-os és 1939-es megtérését, az anglikánból a katolikus hitre térését.

1978-ban három önéletrajza után még egyszer elmondja kamaszkori megtérése történetét. Kiemeli azt a mozzanatot, amikor kezébe került Gibbons bíboros "Atyáink hite" című könyve. Szinte habzsolta a szövegeket, amelyek megvilágították a hagyományos katolikus hit igazságait, a nagy dogmákat. Amikor kicsit később közölte apjával, hogy katolikus akar lenni, apja mosolyogva ezt válaszolta: "Én is katolikus vagyok három hónap óta."

Green a harmincas években eltávolodik a katolikus hittől-erkölcstől; ebben része volt André Gide-nek, aki igyekezett hitében és erkölcseiben megingatni.

Green önéletrajzaiban és naplóiban gyakran visszatért hitbeli vívódásaira és a testiség kísértése elleni küzdelmeire.

Amikor 1972-ben a Francia Akadémián elfoglalta Mauriac székét, ezeket mondotta beszédében (a saját küzdelmes hitét Mauriac-kéhoz hasonlítva): A 30-as évek felé „lehetetlennek tűnt neki az Evangélium megvalósítása követelményeivel és lemondásra hívó sürgetésével. Mauriac és én ebben is találkoztunk, anélkül hogy bevallottuk volna. Mindketten sejtettük, hogy jönni fog a nap, amikor végül is el kell fogadnunk ezt az Evangéliumot, amely egyszer vigasztaló, máskor meg szigorú, és ez a választás elkerülhetetlennek látszott. Mauriac hozzátette volna: és lehetetlennek, hiszen nem akart választani. . ." Majd Green elmondja, hogy Mauriac végül is elfogadta az Evangéliumot, bár a világ továbbra is fogva tartotta bensőjét sokfajta vonzásával. Az apostolok hite és hűsége is törékeny volt. „Így van ez nálunk is: egész lényünk gyökeres pálfordulása néha csak életünk végén következik be, a kihunyó nap utolsó sugarainál."

Green második megtérése 1939-ben jórészt – persze a kegyelmen kívül – a Maritain-házaspár otthonában rendszeresen összegyűlt konvertita írók, művészek, filozófusok befolyásának köszönhető.

Szakemberek megállapítják, hogy Green írásainak javát nem is regényeiben, hanem "szemérmes-szenvedélyes” naplójegyzeteiben kell keresnünk. A 64 évig vezetett naplók 14 kötetet tesznek ki. Ezek valóságos lelki olvasmányok. Naplóiban a világ nem a földi pokol örvényére nyílik, mint regényeiben, hanem fölfelé, a Láthatatlan felé: a kegyelem vonzáskörébe kerülünk. Regényeinek hősei a pénz, a testiség vagy más megszállottság rabjai, a naplókban viszont saját vívódó hitét és nemegyszer misztikus tapasztalatait tárja fel. André Blanchet jezsuita találó kritikája szerint: "A Napló azt mutatja meg, mi szeretne lenni Julien Green; a regények pedig azt, hogy micsoda valójában." Naplói a jelenkori irodalom legjelentősebb spirituális dokumentumai.

Az öregedő író aggodalommal figyelte a II. vatikáni zsinat utáni kontesztálásokat. Eléggé pesszimistán látta az egyház helyzetét. Azt kérdezte, hogy vajon a katolikusok protestánsok lesznek-e? De nem csatlakozott a Lefebvre érsek zsinatellenes, integrista irányához. Újra megvallotta (1978-ban) római katolikus hitét:

„Életem során küzdenem kellett, hogy megőrizzem a hitet, amely ellen napjainkban olyan élesen kontesztálnak. Most, hogy alkonyodik, összefoglalom, hogy mit hiszek, minden katolikus számára ismert fogalmakkal. Velük együtt osztom az Egyházba vetett hitet, amelyet Krisztus alapított; hiszem Péter utódának csalatkozhatatlanságát, a szentek egyességét; megvallom a szentségeket, különösen is a keresztséget, amely kiragad bennünket a Sátán uralmából, és a bűnbánat szentségét, amely nélkül nem érhet el bennünket a kegyelem."

„Hiszek a Szentháromságban, a Megtestesülésben, Krisztus Istenségében és dicsőséges feltámadásában; hiszem az örök életet, amelyet megígért mindazoknak, akik tanúságot tesznek mellette. Hiszem, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában, hiszek a szentmiseáldozat állandó valóságában. Hiszem Mária Szeplőtelen Fogantatását, amely a misztériumok középpontjában áll, hiszem Mennybevételét, hiszem, hogy Mária vigyázó gyengédséggel őrködik mindannyiunk felett.

Hiszek a Szeretetben, és hiszem, hogy ami szeretet kell az embernek, azt megadta nekünk maga a Szeretet: a Szentlélek."

( Julien Green megtérései - P. Szabó Ferenc megemlékezése a 10 éve elhunyt konvertita íróról )

DUNA TV - Etno klub

A magyar etnodzsessz kiváló művészei léptek fel a Duna Televízió Etno klubjában. Katona Erika műsorvezető ezúttal Dresch Mihály kvartettjét, ifj Csoóri Sándort, valamint Szerényi Béla tekerőst és Nagy János zeneszerzőt látta vendégül. A tánc is szerepet kapott: Zsuráfszky Zoltán, a neves koreográfus elindította tánclecke-sorozatát.



„Többen mondták már, hogy a zenénk magyar zene. Erre azt tudom mondani, remélem, hogy az. Hitem szerint az ember egyszerre szeretheti a legtisztább dzsesszmuzsikát és az eredeti népzenét”

– vallja Dresch Mihály szaxofonos, aki az etnodzsessz egyik legkiválóbb hazai stílusteremtője, a műfaj megújítója. Lukács Miklós cimbalmossal, Szandai Mátyás nagybőgőssel és Baló István dobossal alakított kvartettje a népzene és dzsessz összefonódására alapuló zenét játszik – világsikerrel. De hogyan kapcsolódik össze a két műfaj? És milyen szerepe van az erdélyi népzenének a mai dzsesszben, a klasszikus zene alakulásában? Erről és sok más érdekes kérdésről is beszélgetett Katona Erika Dresch Mihállyal, aki rendkívül szerényen, és minden manír nélkül mondta el szép gondolatait.









Népi muzsikát és etnodzsesst egyaránt hallhattak most a nézők. Dresch Mihály ifj. Csoóri Sándorral, „Sündivel” közösen is muzsikált.






A népi és klasszikus muzsika összefonódásának újabb érdekes oldalát világította meg a Szerényi Béla ezüstkoszorús hangszerkészítő mester, előadóművész és Nagy János zeneszerző-zongoraművész alkotta páros. Megmutatták, a református zsoltárok hogyan illeszkednek a mai zenébe. Szerényi Béla azt mondta, hogy zenéjük népzenei gyökereken alapuló jazz. És zenei anyanyelvüket átszűrve igyekeznek átadni a közönségnek.

És végül tánclecke indult Zsuráfszky Zoltán koreográfus vezetésével hogy táncostársaival ezután az Etnoklubban egy kis ízelítőt adjon a néptáncból, így a jövőben a nézők minden adásban néhány lépéssel közelebb kerülhetnek a tánctudáshoz.




Eddig láthattuk többek között a Besh o droM, a Tükrös, Szokolay Dongo Balázs, Dűvölő együtteseket. Nem sorolom tovább.

Tartalmas, igazán jó műsor! Érdemes nézni és hallgatni!

Májusi ünnepek

-->

Áldozócsütörtök, áldozónap, Urunk mennybemenetelének ünnepe (Ascensio Domini) húsvét után a 40. nap, ekkor ünnepli a kereszténység Jézus Krisztus mennybemenetelét. A hazai katolikusok inkább az első két kifejezés valamelyikét, míg a protestánsok a harmadik megnevezést használják.

Jézus Krisztus mennybemenetelének leírása az Újszövetségben három helyen szerepel: Márk evangéliuma 16. fejezetében, Lukács evangéliuma 24. fejezetében és az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 1. fejezetében. Az ősegyház a 4. századig a Szentlélek eljövetelével együtt, pünkösdkor ünnepelte. De ekkortól a Szentírásból ismert húsvét utáni 40. napra került. Így (a nyugati kereszténységben) legkorábbi lehetséges dátuma: április 30, a legkésőbbi pedig június 3. A 12. századtól kezdett elterjedni az ünnephez kapcsolódó körmenet szokása. A középkori és kora újkori Magyarországon szokás volt, hogy az áldozócsütörtöki misén a mennybemenő Krisztust ábrázoló szobrot kötelekkel felhúzták a templom mennyezetéig. A katolikus egyházban 1918-ig ez az ünnep volt a húsvéti szentáldozás határnapja; ebből ered az egyedülálló magyar név: áldozócsütörtök. Liturgikus színe: a fehér.

Dsida Jenő

Pünkösdi várakozás

Kész a világ,

Feszült ünnepi várás

Tereng felette.

Halotti csend. Csak néha néha

Sóhajt az Isten Lelke.

Kimérve minden pálya

Megtöltve minden lélek-lámpa,

Ahol csak úr a lét...

De jaj, sötét van,

Mélységes, iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék

Némán zokogva kering útjain,

S csak egyet tud és egyet érez...

Most váratlanul vágyón megvonaglik

És felzúg Istenéhez:

Betelt az idő!

Sugarat, fényt, színt adj nekünk,

Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!

Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet

Legyen világosság!...

És ismétlik mindig erősebben

A felviharzott étheren keresztül

És felharsan az egek harsonája

S a végtelennek zsolozsmája zendül

Zsibongva, zsongva...

És nagy szavát az Úr - kimondja!

-->

                Május elseje

Már a XV. században is május első napján a házakat zöld lombokkal díszítették fel. A májusi zöld ágat, a májusfát a székelyek jakabfának, jakabágnak, hajnalfának is hívták, másutt májfának nevezik.

A májusfaállítás hazánk egész területén ismert. A májusfát elsősorban a legények állították a lányoknak. Régen a fát főként lopták a legények, s ezért a hatóságok igen sokszor tiltották a szokást. A májusfával adta tudtára a legény a falunak, hogy melyik lánynak udvarol. A májusfa a Jászságban nyárfa vagy jegenye, krepp-papírral díszítik, általában szalagok, üveg bor és más ajándékok is kerülnek rá. Palóc területen a legény csak a fát állította fel, s a leány és édesanyja díszítették. Sok helyütt pünkösdkor vagy május végén "kitáncolták" a fát, vagyis a fa kidöntése táncmulatság keretében, muzsikaszó mellett történt.

A szokás új formája a májusi virág küldése. A legények szépen feldíszített cserepes virágot küldenek annak a lánynak, akinek udvarolnak, s a virág az ablakba kerül.

Májusi felvonulást első ízben 1890-ben rendeztek Budapesten a magyar munkások

      

Pünkösd

A pünkösdi királyválasztás a történetileg jól dokumentált szokások közé tartozik. Már a XVI. században pünkösdi királyságnak nevezték az értéktelen, múló hatalmat, s feltehetjük, hogy maga a szokás jóval régebben is ismert volt hazánkban. A XVI-XIX. századi adatok legtöbbször a verseny keretében választott pünkösdi királyról szólnak. Székely gyermekek bothúzással, másutt lúdnyakszakítással és más ügyességi versenyek keretében választottak maguk közül pünkösdi királyt. Századunkban a versennyel választott pünkösdi király eltűnt.

A XVIII. század végétől ismert egy másik szokásforma is. A falu legényei és lányai közül kiválasztott pár (király és királyné) virágokkal feldíszítve járta körül a falut; másutt a gyermekek közül választották a pünkösdi párt.

Napjainkban is élő szokás még Dunántúlon a kislányok pünkösdi királynéjárása. A kis királynő feje fölé társnői selyemkendőből vont "sátrat" tartanak. A lányok házról házra járnak köszönteni, közben rózsaszirmokat hintenek szét. A királynő néma szereplő, s nem szabad mosolyognia, ha a háziak nevettetik. A rítus mágikus célja a kender növekedésének előmozdítása. A leánykák magasra emelik a királynőt, s közben azt mondják: "Ekkora legyen a kender!". A köszöntésért ajándékot kapnak.

-->

Reményik Sándor 

Pünkösdi szomorúság

A Lélek ünnepén

A Lelket lesem én.

A Lelket, amely több, mint költemény.

A Lelket, amely sosem volt enyém.

A Lelket, amely sosem lesz enyém.

A Lélek ünnepén

Szomorún zendül egyetlen igém:

"Hogy születhetik újjá, aki vén?"...

Szerelmek...

" Egy csapásra rájöttem, hogy jelentek valamit egy embernek, már a puszta jelenlétem is jelent neki valamit, s hogy boldog, ha mellette vagyok. Ez így elmondva kissé egyszerűen hangzik, de ha elgondolja az ember, akkor rájön, hogy iszonyúan nagy dolog, hogy egy életre szól. Olyan erő ez, amely ízekre tépheti az embert, és tökéletesen meg is tudja változtatni. Egyszóval szerelem, de ugyanakkor más egyéb is. Valami, amiért élni lehet. "

Erich Maria Remarque

Rejtegetem szívem mélyén,

Féltve, fájón a nagy titkot:

Hogy feledni el nem tudlak,

Hogy nem leszek soha boldog!

Ady Endre

A szerelem csak füst és könnyü pára.

Ha boldogul: a szem parányi lángja.

Ha nincs remény: a könnyek tengere.

William Shakespeare

Egy harmatcseppnyi belőled édesebb,

Mint egy mézzé vált tenger;

Egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb,

Mint egy méreggé vált tenger...

Petőfi Sándor

 

Jevgenyij Vinokurov

Ő

Mellém ül enni: asztalon az étel,

Rám szól: egyél, és megadom magam.

Csörömpöl - istennő - a sok edénnyel,

Olvas, söpör, szalad, mert dolga van,

Mezítláb ténfereg öreg zakómban,

Vagy felveri a konyhát éneke...

Szerelem ez? Dehogy. Mi is valóban?

Csak ennyi: elmegy - meghalok bele.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

Anna Ahmatova

 Ház a hóban

   

 Bolyongunk egyre, kéz a kézben,

nem tudunk elszakadni még.

Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.

Sötétedik az esti ég.

Hallgatunk, templomba betérve,

keresztelőt, nászéneket.

És nem nézünk egymás szemébe...

Velünk minden másképp esett.

Atán a havas temető vonz.

Ülünk. Könnyű lélegzetünk...

Egy házikót a hóba rajzolsz.-

Abban mindig együtt leszünk.

(Rab Zsuzsa fordítása)

          

A tánc világnapja alkalmából volt egy műsor...

és tánc helyett FADO-t néztem és hallgattam. Bár tánc is ötvözte a másfél órás összeállítást.


Erről a műfajról már többször hallottam , és most látva a filmet fellebbent előttem a fado titka. Számomra igazi különlegesség volt. Roppant egyszerű, a mindennapi életből vett történetek , főként szomorú, bánatos dalok csendültek fel, sok-sok fado énekes előadásában.


De mi is a fado?


A fado melankolikus zenei műfaj, egy énekes (fadista) adja elő egy portugál gitár (guitarra) és egy spanyol gitár (violão) kíséretével. Hazája Portugália, kialakulása az 1820-as évekre tehető.

A fado életérzése a portugál saudade szóval jellemezhető, amely egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, de egyben a szerelem és a boldogság lehetőségét is. A fado szó etimológiailag a latin fatum, 'sors' szóval van kapcsolatban. Valószínűleg afrikai rabszolgák és portugál tengerészek hagyományos zenéjéből formálódott, arab hatással. Más elképzelések szerint a brazil lundum és modinha stílusokból jött létre.

Két stílusváltozata él: a populárisabb, szórakoztatóbb lisszaboni és a kifinomultabb coimbrai. Előbbi az első ismert fadoénekes, a 19. század első felében élt Maria Severa művészetéből alakult ki; utóbbi pedig az 1920-as, 30-as években, az addigi fado erőteljesen stilizált változataként, Artur Paredes és fia, Carlos Paredes gitárművészek keze alatt.

A műfaj legismertebb előadója Amália Rodrigues (1920–1999) volt.