Született Kolozsvár 1890. augusztus 30. Elhunyt Kolozsvár1941. október 30. Nemzetisége magyar.
Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.
A költő – Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária, Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia – 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott, komoly nemzetépítő munkában. Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.
A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik – a Végvári-versek után – szenvedő, törődő, halk hangú ember. Persze belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen.
De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élni akarás-vágyának szimbóluma. Ez a Reményik Sándor már a transzszilvanizmus lírai képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Sorsvállaló volt. Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárt halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”
Elmentem otthonról
lidérc-szót hallgatni.
Elmentem otthonról
kalmárral alkudni.
Elmentem otthonról
idegen lyány után.
Elmentem otthonról
csütörtök délután.
Géplovon üldöztem
iramlós örömet.
Beértem s örömmel
éltem az örömet.
Kardokat csörtettem,
puskákat sütöttem,
lázadtam, tüzeltem,
vérben is fürödtem.
Csókoltam szájat és
csiklandtam tenyeret.
Kerestem virágot,
kerestem kenyeret.
Ittason csetlettem
imbolygó láng után -
Így telt el a hosszú
csütörtök délután.
Csütörtök éjjelre
csak hazanyitottam,
hogy melléd lopóddzam
szégyennel, titokban.
Koszorúd küszöbön...
- No mi az? No mi az?
Kezedet megfogom:
Hideg az, hideg az.
Fejed a párnáról
padlóig lebágyadt,
iszamos aludt vér
tócsázza az ágyat.
Gyilkos járt tenálad
elvoltom idején.
Mért nem is tértem meg
napszállat idején?
Verseim, verseim
elállnak meredten.
Elhagytam, s elhagyott,
akit én szerettem...
Négybevágott szívét
örökké foldozom.
Vérét a kezemen
örökké hordozom.
Sok fiatalnak kellene megnézni ezt a filmet, hogy valami halvány fogalmuk legyen a kitelepítésekről .
A film főszereplőjének az a vétke, hogy katonatiszt volt a második világháború idején. 1951-ben, amikor már régóta gépkocsivezetőként dolgozik, két gyermekével és várandós feleségével kényszerlakhelyet jelölnek ki számukra. A vidéken töltött két év felőrli a családot. A kitelepítést átvészelik, de már soha nem lesz olyan az életük, mint azelőtt volt.
szereplő(k):
Mieko Harada (Hótündér)
Akira Terao (Maga)
Mitsuko Baisho (Anya)
Ryu Chisu (Öregember)
Martin Scorsese (Van Gogh) Nem mindennapi film!
A nyolc, lazán összefüggő epizódban a rendező álmai, az élet alapkonfliktusai, helyzetei elevenednek meg. Ilyen a gyerekkor szorongásokkal teli időszaka, az ifjúkor küzdelmei, a megbékélt öregkor. A szebb világ ígérete előtt felidéződnek a háború jóvátehetetlen szörnyűségei. Sajátos lelkiismeret vizsgálat és figyelmeztetés ez a rendhagyó alkotás, amely a bűnbeesés és a megbánás kérdése körül forog. Mellbevágó a keserű felismerés, hogy nem tudjuk kiszámítani tetteink következményeit: az ember tönkreteszi környezetét, a világot, benne önmagát.
Díjak és jelölések:
Golden Globe díj (1991) - Legjobb idegennyelvű film jelölés
Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, (oroszul: Сергей Александрович Есенин; 1895. október 3. – 1925. december 28.) orosz lírai költő. A rövid életű orosz irodalmi irányzat, az imazsinizmus képviselői (Anatolij Mariengof, Vagyim Sersenyevics, Rjurik Ivnyev) közé tartozott, de korai költészete az impresszionizmushoz is közel áll, a benyomásokon alapuló gazdag szín és képvilága miatt.
Magánélete zaklatott volt, élete harminc éve alatt többször is nősült, négy gyermeke született. Isadora Duncan világhírű amerikai táncosnővel való viharos házasságáról és alkoholfüggőségéről lett először ismert nyugaton. Oroszországban legalább akkora hírnév övezi, mint a „nemzet költőjét”, Puskint; számos versét megzenésítették, életéről televíziós sorozat készült, országszerte szobrokat emeltek a tiszteletére, külön irodalmi társaság foglalkozik élete kutatásával és költészete elemzésével. Magyar fordítói között van Rab Zsuzsa, Illyés Gyula és Weöres Sándor.
Jeszenyin Konsztantyinovo (ma Jeszenyino) faluban, a rjazanyi tartományban született. Édesapja, Alekszandr Nyikityics parasztember, édesanyja, Tatjana Fjodorovna (lánykori nevén Tyitova) írástudatlan parasztasszony volt. Kisgyermekként anyai nagyszülei nevelték. Első verseit kilencévesen írta, szerette az orosz irodalmat, Puskint, Gogolt. Egyházi iskolába íratták, amelyet tizenhat évesen végzett el. Ezután a Moszkvai Tanítóképzőbe kellett volna járnia, de „szerencsére ez nem történt meg”, emlékezett vissza a költő.
1912-ben Moszkvába költözött, ahol először egy húsboltban, majd egy könyvesboltban, később pedig nyomdai lektorként dolgozott Szityin nyomdájában, másfél évig. Itt ismerkedett meg Anna Izrjadnovával, akivel közösen a Sanjavszkij Népi Egyetemen történelmi-filológiai tárgyakat hallgatott esténként. A pár polgári esküvőn házasodott össze és az 1914-es év végén megszületett fiuk, Jurij. A nagy sztálinista tisztogatások idején Jurij Jeszenyint letartóztatták és 1937-ben a Gulágon munkatáborban halt meg.
1915-ben Szentpétervárra költözött, ahol Alekszandr Bloknak írt üzenete után a költő találkozásra hívta: „Ma itt volt nálam egy rjazanyi ifjú a verseivel. 19 éves. A versei frissek, tiszták, hangosak, bőbeszédűek. 1915.
Blok bevezette az irodalmi társaságba, megjelentette négy versét a Golosz zsiznyi (Az élet hangja) c. folyóiratban. Itt ismerkedett meg Szergej Gorogyeckijjel, Nyikolaj Kljujevvel és Andrej Belijjel. Kljujev különösképpen nagy hatást gyakorolt rá, az ő tanácsára kezdett el orosz népi ruhában járni. Kljujevvel való szoros barátsága miatt szárnyra kaptak olyan hírek is, hogy Jeszenyin és Kljujev szeretők voltak, erre azonban nincsenek konkrét bizonyítékok. Alekszandr Lukjanov kutatásai szerint a költő rengeteg figyelmet és szeretet igénylő személyiség volt, ezért vonzódott bárkihez, aki szerette, de ez számára nem jelentett szexuális jellegű kapcsolatot.
1916-ban jelent meg Jeszenyin első kötete Radunyica címmel. A szerelemről és egyszerű falusi életről szóló versei korának egyik legnépszerűbb költőjévé tették, mivel az irodalmi körök a háború borzalmai elől szívesen menekültek a tiszta orosz vidék nosztalgiájába. A háborúnak köszönhetően bibliai motívumok is megjelentek verseiben és elkezdték érdekelni a falusi lét szépsége mellett a vidék szociális kérdései is.
1916-1917 között Szergej Jeszenyint katonai szolgálatra sorozták be; tekintélyes írók közbenjárására nem a frontra került, hanem a Carszkoje Szelo-i kórház írnoka lett. Az 1917-es forradalom következtében Oroszország kilépett az első világháborúból. Abban a hitben, hogy a forradalom jobb életet fog hozni, Jeszenyin rövid ideig támogatta, de hamar elvesztette illúzióit.
1917 augusztusában Jeszenyin másodszor nősült, felesége Zinajda Rajk színésznő volt (a későbbiekben Vszevolod Mejerhold neje). 1918 szeptemberében saját kiadóvállalatot alapított Трудовая Артель Художников Слова néven (A Szó Művészeinek Munkaszövetkezete). Ez a kiadó jelentette meg második verseskötetét Preobrazsenyie címmel. Ugyanebben az évben született lánya, Tatjana is. Harmadik gyermeke, Konsztantyin, 1920-ban látta meg a napvilágot.
1919-ben író-költő (Anatolij Mariengof, Vagyim Sersenyevics, Rjurik Ivnyev) és művész barátaival (Borisz Erdman, Georgij Jakulov) együtt megalapította az imazsinizmust: „1919-ben egy barátaimmal kiadtuk az imazsinizmus manifesztóját. Az imazsinizmus egy formai iskola volt, amit szerettünk volna bevezetni a köztudatba. De nem talált termékeny talajra, s önmaga halálát okozta.”
1920-ban két kötete is megjelent, a Golubeny és a Trerjadnyica, miközben Mariengoffal Dél-Oroszországban és a Kaukázusban utazgatott. Cs. Varga István szerint[18] Mariengof legalább akkora hatással volt a költőre, mint Kljujev. Az ő unszolására kezdett el kocsmákba járni. Hamarosan már részeg botrányaitól volt hangos a társasági élet. A barátok elmondásai szerint Mariengof hatására vált el Zinaidától 1921-ben. Ugyanebben az évben jelent meg Iszpovegy huligana c. kötete.
1921 őszén, amikor a Alekszej Jakovlev festő műtermében tett látogatást, Jeszenyin megismerte a Párizsban élő amerikai táncosnőt, Isadora Duncant. Az asszony 17 évvel idősebb volt nála és alig egy tucat szót tudott oroszul, a férfi pedig semmilyen idegen nyelven nem beszélt. Mariengof elbeszélése szerint Duncan azonnal Jeszenyin kisugárzásának rabja lett, mindössze pár szót tudott oroszul, ezek egyike volt a zolotaja golova (arany fej; a költő szőkeségére utalva), amit azonnal Jeszenyin fülébe is súgott, majd váratlanul megcsókolta a költőt, és azt mondta: angel (angyal), majd újra megcsókolta, és azt mondta: csjort (ördög). Jeszenyin felolvasta neki a verseit, amiből Duncan ugyan egy szót sem értett, de úgy érezte, hogy „zene ez, s aki e verseket írta egy géniusz.”
1922. május 2-án házasodtak össze. Jeszenyin elkísérte híres feleségét egy európai és amerikai turnéra. Gyakran részeg állapotban Jeszenyin szállodai szobákat vert szét és botrányokat rendezett az éttermekben. Ivan Sztarcev – Jeszenyin egyik barátja – szerint előfordult, hogy meg is ütötte feleségét. Ez a viselkedés nagy nyilvánosságot kapott az akkori sajtóban. Jeszenyin unatkozott a szerinte ál-művészi körökben, amikbe felesége bevezette, Amerikát kifejezetten nem kedvelte: „Nekem tetszik a civilizáció. De Amerikát nagyon nem szeretem. Amerika az a sártenger, amiben elsüllyed nem csak a művészet, de az emberiség legjobb tulajdonságai is.Az utazás megváltoztatta a költőt. Egyre többet ivott, barátai visszaemlékezései szerint tekintete tompa lett és fénytelen. Életuntnak és betegnek tűnt. Csalódott a nyugati művészi körökben, akik nem voltak hajlandóak befogadni, csak egy iszákos orosz forradalmárt láttak benne egy idősödő, neves táncosnő oldalán, és ez mély nyomot hagyott a költőben. Az is bántotta, hogy Lola Kinel, Isadora lengyel származású titkárnője, akit megbízott, hogy fordítsa le a verseit angol nyelvre, úgy vélte, nem lehet jól visszaadni Jeszenyin költészetének orosz nyelvre szabott muzikalitását. Így a költő, aki vágyott arra, hogy külföldön is szeressék a verseit, úgy érezte, sohasem fogja költészetét megérteni a nyugati kultúra.
A házasság csak rövid ideig tartott és 1923 májusában Jeszenyin visszatért Moszkvába. Ott rögtön kapcsolatba bonyolódott Auguszta Miklasevszkaja színésznővel és úgy tartják, hogy polgári szertartással feleségül is vette, miután elvált Isadora Duncantől. Másik szerelmese ebből az időből, Galina Benyiszlavszkaja volt, aki a költő halála után egy évvel öngyilkosságot követett el a sírjánál.
1924-ben újabb kötete jelent meg Moszkva kabackaja címmel. A kötet versei őszinte vallomások a részegségről, a züllött kocsmázásokról, a botrányokról. Ugyanebben az évben Jeszenyinnek fia született Nagyezsda Volpin költőnőtől. Szergej Jeszenyin soha nem ismerte gyermekét, Alekszandr Jeszenyin-Volpint, aki később híres költővé vált a Szovjetunióban és részt vett Andrej Szaharov disszidens mozgalmában az 1960as években. Az Egyesült Államokba költözve, Jeszenyin-Volpin neves matematikus lett.
Még 1924 szeptemberében újabb kaukázusi utazás következett, ez idő alatt Perszidszkije motyivi című verscikluson és az Anna Sznyegina című poémáján dolgozott. Az utazás jót tett a lelkének, a déliek szívélyesen és szeretettel fogadták, tenyerükön hordozták. Megnyugodott és művészete is kiteljesedett, az 1924-es, -25-ös évben több mint száz költeményt írt, többet, mint megelőzőleg összesen. A dél-oroszországi útja során írt verseit a Szovjetszkij Kavkaz kiadó adta ki Sztrana szovjetszkaja címmel.
Vissza kellett azonban térnie Moszkvába, s nyugalmának vége szakadt, újra nekivettette magát a kocsmáknak. Egyre paranoiásabb lett, Jelizaveta Sztirszkaja költőnő emlékezése szerint pisztolyt vett, folyton úgy érezte, hogy követik, figyelik a rendőrök; korábban részegen többször is inzultált egyenruhásokat.Depressziója elmélyült, verseiben egyre inkább eluralkodtak a sötét színek, egyre többször ismétlődtek a halálhoz kötődő gondolatok.
Jeszenyin életének utolsó két éve folyamatos tévelygéssel és részegséggel volt tele, ugyanakkor megalkotta költészetének legszebb darabjait. 1925 tavaszán Jeszenyin megismerkedett Lev Tolsztoj unokájával, Szofja Andrejevna Tolsztajával, aki az ötödik felesége lett. Házassága nem segített súlyosbodó depresszióján, felerősödött paranoiája, hallucinációk gyötörték1925. novemberében teljes idegösszeomlással kórházba került, ahol egy hónapig kezelték.
December 21-én engedték ki a klinikáról. Kiadójától kikérte az összegyűjtött verseiből kiadott kötet honoráriumát és táviratot küldött Volf Erlihnek Szentpétervárra, hogy foglaljon neki szobát. Elutazása előtt még meglátogatta gyermekeit, Anna Izrjadnova így emlékezett vissza: „azt mondta... 'elutazom, rosszul érzem magam, biztosan meghalok'. Kérte, hogy vigyázzak a fiára, s ne kényeztessem el.” Pétervárott az Angletyer nevű szállodában szállt meg, az 5-ös számú szobában.
December 28-án találták meg holttestét a szállodai szobában, a fűtőcsövekre akasztotta fel magát a jegyzőkönyv szerint. A szobában megtalálták saját vérével írt búcsúversét. Testét a boncolás után Moszkvába vitték, ahol december 31-én koporsóját körbevitték Puskin szobránál a Tverszkij bulváron. A Vagankovszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra.
Jóllehet Oroszország egyik legkedveltebb költője volt és pompás állami temetést kapott, Sztálin és Hruscsov alatt a legtöbb művének kiadását felfüggesztették. A felfüggesztéshez nagymértékben hozzájárult Nyikolaj Buharin kritikája. Csak 1966-ban adták ki ismét műveit.
Szergej Jeszenyin számos versét megzenésítették, számos előadó repertoárjában szerepelnek, például Alekszandr Malinyinéban,Alekszandra Pahmutováéban.Alekszandr Novikov pályafutása során két Jeszenyin-albumot is kiadott, Szergej Jeszenyin – (Szergej Jeszenyin – 110 év) és Szergej Jeszenyin. Ja pomnju ljubimaja (Szergej Jeszenyin. Emlékszem, kedvesem...) címmel. A különféle előadók feldolgozásaiból több válogatásalbum is megjelent.
1979-ben a rjazanyi színház színpadán mutatták be Nyikolaj Sungyik Szergej Jeszenyin c. színművét, ez volt a költő életének első színházi feldolgozása. A költő születésének századik évfordulóján, 1995-ben Moszkvában több színművet is színpadra állítottak (Verszija Angletyer [Az Angletyer-verzió], Csjornij cselovek [Fekete ember], Poszlednjaja oszeny [Az utolsó ősz). Moszkvában 2010-ben is játsszák az Iszpovegy huligana c. színművet, mely Jeszenyin egyik művén alapszik.
Jeszenyin élete a filmművészet számára is témát szolgáltatott, az első filmet Poj pesznju, poet (Énekelj, költő) címmel 1971-ben forgatták a Moszfilm stúdiójában és 1973-ban mutatták be. Jeszenyin szerepét Szergej Nyikonyenko alakította. 2005-ben Szemen Rjabikov rendező készített filmet Zolotaja golova na plahe (Arany fő a vérpadon) címmel A film 1922 és 1926 között követi végig a költő életét. Ugyanebben az évben mutatták be a Jeszenyin című televíziós minisorozatot, melynek címszerepében Szergej Bezrukov volt látható. A sorozatban olyan amerikai színészek is szerepeltek, mint Sean Young (Isadora Duncan szerepében) vagy Gary Busey. ( Wikipédiából)
Hallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért...
Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet.
Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket...` (Máté 5, 38, 43, 44)
Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:
feledni éjszakai vad hánykolódásokat,
(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,
és kéthavonként felakasztanak.)
Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:
hogy megszeressem a hóhérokat,
s imádkozzam ellenségeimért...
Pedig tudom, ez az egyetlen út.
ki megnyithatja a szent kaput
az oltárhoz, hol a szeretet ég,
de befogadni az igaz igét -,
hogy magam előtt se legyek hazug -,
tudod, Uram, ez száz szentnek elég!
Igaz, ha annyi vagyok, mint ők,
semmi vagyok.
Nézem, Krisztus, a tévét:
ez mind élőhalott:
pöszög, dadog,
nem bánt meg semmit,
nem kér bocsánatot.
Hadd kérdjem Tőled:
Én megbocsáthatok?
Megbocsáthatok-e
a cvikkeres Nagyért,
a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,
Maléterért és Mansfeld Péterért,
a Kossuth téren meggyilkoltakért,
Magyaróváron meggyilkoltakért,
Salgótarjánban meggyilkoltakért,
a háromszázakért, az ötszázakért,
és a ki tudja hogy hány ezrekért;
a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért,
Angyalért és az angyali Géreczért. S a korábbiakért:
Donáthért, Kiss Szalézért
és Apor Vilmosért,
a Recsken holtakért,
a vallatáskor agyonvertekért,
a börtönökben égigkínzottakért,
tyúkketrecbe telepítettekért,
és a határon agyonlőttekért.
S a későbbiekért:
Bériért, Gáliért,
s ki tudja még kiért,
ki korábban halt, mint rendeltetett,
Uram, itt valaki felfejtette
a te szent tőrvényedet!
Hány sor kéne ide,
hány sírkő s kopjafa,
mert ezt a magyar litániát
nem fejezhetjük be soha.
És mégis, mégis fejezzük be,
mi nem kezdhetjük újra,
de véssétek gránitba, bazalttömbbe,
minden időkre minden bűnös nevét,
jegyezzétek fel, ennyi elég -,
mi nem kezdhetjük újra
( Tóth Bálint
költő, író, műfordító
Keszthely, 1929. december 17.
Tanulmányok: 1948-49 Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Kara, 1949-51 Bölcsészettudományi Kar, magyar-történelem szak
1951-1955 államellenes szervezkedés vádjával bebörtönzik, 1956 novemberében a Politikai Foglyok Forradalmi Bizottságának elnökségi tagja, 1957 kémkedés gyanújával letartóztatják, vádemelés nélkül szabadul, 1955-1957 a csepeli acélmű finomhengerdéjében, majd Martin-üzemében dolgozik, 1957-1962 az építőiparban kocsikísérő, majd könyvraktári munkás, utcai könyvárus, 1962-1970 az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosa, 1970 óta szabadfoglalkozású író. Első műfordításai és versei Bécsben 1957-ben, Magyarországon 1959-ben, illetve 1962-ben jelennek meg. Héber, latin, grúz, olasz, angol, német, svéd költőket fordít. 2000- a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Díjak, elismerések: József Attila-díj (1984), Déry Tibor-jutalom (1987), clevelandi József Attila-díj (1990), a Giorgio La Pira költészeti és prózaírói pályázat díja (1992), Literatúra-díj (1994), Balassi Bálint-emlékkard (1997), Salvatore Quasimodo-díj (1997), Nagy Imre-emlékplakett (1997), Pro Literatura (1999), a Magyar Művészetért Alapítvány díja (1999)
Főbb művei - versek: Nehéz örökség (1969), Hetedik évad (1975), Túl a vesztett kert fáin (1980), Nyiss kaput, angyal (1988), Krisztinavárosi körmenet (válogatott és új versek, 1991), novellák: A senki földjén (1998), gyermekkönyv: Varázsduda (2000) )
Edith Piaf (eredeti nevén: Édith Giovanna Gassion, Párizs, 1915. december 19. – Grasse, 1963. október 10.) francia sanzonénekesnő.
* Piaf a francia argóban verebet jelent (nyilvánvaló utalás vékony testalkatára – Edith alig 150 cm magas, 40 kg súlyú volt). Művésznevét felfedezője, Louis Leplée adta neki, aki azt mondta, hogy olyan, mint egy "veréb" "la môme".
Anyja, Annetta Giovanna Maillard (művésznevén Line Marsa), bárénekesnő volt. Énekelni ment Konstantinápolyba, ezért a kis Edith-et rábízta anyjára, majd apai nagyanyjához került, aki egy bordélyház mádámja volt Normandiában. Apja, Louis Gassion, aki cirkuszi artistaként próbált megélni, magához vette a lányát. Ezt követően Edith utcai mutatványosként szerepelt. Ilyen irányú pályafutása hamar véget ért vékony testalkata miatt, énekhangjának köszönhetően azonban továbbra is pénzt tudott keresni apja mutatványai mellett: a kígyóember-mutatványa után Edith dalai következtek.
1919-ben szaruhártya-gyulladás (keratitisz) következtében megvakult, látását csak hétévesen nyerte vissza, elmondása szerint a Szent Terézhez intézett imádságoknak köszönhetően.
1932-ben megszületett első gyermeke: Marcellina. Edith ekkor 17 éves, a gyerek apja, Louis Dupont pedig 18. A gyerek azonban kétéves korában agyhártyagyulladás következtében meghalt.
Az utcai éneklés közben figyeltek fel tehetségére, és Louis Leplée, a Gerny’s kabaré igazgatója, a kávéház-tulajdonos indította el pályáján. Ő adta neki a „Piaf” nevet is.
1935-ben, húszévesen énekelt először színpadon. Első fellépésén maga kötötte pulóverben jelent meg, melynek egyik ujjával nem készült el, s a hiányt egy fehér selyemkendővel palástolta.
1936 áprilisában Louis Lepléet meggyilkolták, a gyanúsítottak között Edith is szerepelt. A botrány következtében újra utcára került volna, ha Raymond Asso költő fel nem karolja. Három évig tanította, szép sanzonokat írt neki és kiharcolta első revüszínházi fellépését. Bemutatta Marguerite Monnot-nak, aki aztán olyan örökzöld Piaf-slágereket szerzett, mint a Mylord.
1940-ben megismerte Jean Cocteau-t, aki neki írta A közönyös szépfiú című darabját.
1941-ben filmszerepet kapott, Párizs német megszállása idején pedig rendszeresen énekelt a katonáknak. A hadifoglyok árváinak megsegítésére gálaestet szervezett. A műsor után az elegáns nézők nercbundáit és ékszereit elárverezték, hogy pénzt gyűjtsenek.
1947 novemberében lépett fel először New Yorkban, azonban nem aratott sikert az amerikai közönség előtt. Későbbi fellépései azonban már itt is nagyon sikeresek. Ugyanebben az évben ismerte meg nagy szerelmét, Marcel Cerdan bokszvilágbajnokot.
1949 októberében Marcel Cerdan repülőgép-szerencsétlenségben meghalt, miközben Edith New York-i fellépésére repült. Ennek következtében Edith alkoholista lett, amitől élete végéig nem tudott szabadulni. Nemsokára a morfiumra is rászokott, amit először egy kórházban kapott fájdalmai enyhítésére, ugyanis közben autóbalesetet szenvedett.
1952-ben feleségül ment Jacques Pills sanzonénekeshez. Esküvői tanúja Marlene Dietrich volt. Nászútjuk egyetlen óriási turné volt: New York, Hollywood, San Francisco, Las Vegas, Miami. Négy évvel később azonban elváltak.
Az 50-es évek közepére Piaf egészsége megrendült, de ő orvosai tiltása ellenére újra és újra színpadra lépett. Fellépett a a New York-i Carnegie Hallban és a Waldorf Astoriában épp oly sikert aratva, mint a párizsi Olympia színpadán vagy Stockholm legnagyobb zenés színházában. Előfordult, hogy éneklés közben többször összeesett.
1962-ben a görög származású, alig 27 éves Thépohanis Lamboukashoz ment feleségül, akivel együtt többször is fellépett. Híres slágerük A szerelem mire jó? című sanzon.
1963 októberében indult utolsó koncertkörútjára, amit „öngyilkos turnénak” is szoktak nevezni. Sorozatos rosszullétei miatt kórházba került, ahol áttétes rákot diagnosztizáltak nála. 1963. október 10-én halt meg Plascassierben, Grasse külvárosában. ( Wikipédia)
1849. október 6-a, Pest: kivégeznek egy szakállas magyar főlázadót, egy grófot, Batthyány Lajost, az első magyar kormány miniszterelnökét. Batthyány előző éjjel a hozzá becsempészett tőrrel nyakon szúrta magát, és bár életét megmentették, nem lehetett felakasztani. A helyi parancsnok saját hatáskörében „ porra és golyóra” változtatta az ítéletet, ami miatt később Haynau idegrohamot kapott. Batthyány nem engedte, hogy bekössék a szemét, és maga vezényelt tüzet a katonáknak. Utolsó szavai három nyelven hangzottak el: „ ÉLJEN A HAZA!”
Ugyanezen a napon, október 6-án Aradon is megtörtént a 13 honvédtábornok kivégzése. Reggel fél 5-kor eleredt az eső. Arad őrsége riadókészültségben volt. A katonák égő kanóccal álltak a várfalon az ágyúk mellett. A13 tábornok Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leininger- Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly méltósággal viselte a kivégzést.
