2012. március 17., szombat

Gondolatok a búcsúzásról...






Végre meleg van, süt a Nap, talán már a tavasz közeleg...
Mégis  a búcsúzás körül forognak a gondolataim...


De olvassuk a költők gondolatait, hiszen a legszebben ők fogalmazták meg
az ezzel kapcsolatos érzéseiket.




Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.

(Tóth Árpád)


Utánam honvággyal tekintenének
Az ajtók mind, és mind a pitvarok,
Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -
És mindent itt hagyok.

(Reményik Sándor)






Borzasztónak érzem most az örökre elválás pillanatát. Borzasztóbbnak minden halálnál. Az igazi halál mindent lezár, mindennek villámgyorsan vége van - de örökre elbúcsúzni annyi, mintha ennek a pillanatnyi pillanatnak jéghideg rémsége ott maradna utolsó percünkig az élő szívbe szúrva.

(Zilahy Lajos)




Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.

(Wass Albert)




És végül, két szép vers  Váci Mihálytól





 
 Zsoltár

Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.

Magasztaltassék a Te neved,
és arcodon a mályvák,
és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.
Áldassanak örök mámorral
a felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
megszenteltessenek.

Kegyelmed,mellyel hozzám voltál,
legyen az égben kedves,
s amivel Te megáldottál engem,
legyen malaszttal teljes.

Szenteltessék meg ajkadon a csók,
fénylőbben, mint az ostya,
és sóhajaid áhítatát
zarándok-sereg áhítozza.
Gyönyörtől felkent arcodat
templomi zászlókra hímezzék.
Imádják ölelésed
kitárt-kar keresztjét.

Testedre hintessék liliom,
s amerről jöttél - pálma.
Csípőidet szentelt olaj
avassa, lehelje ámbra.
Homlokodra glória nyíljon;
galamb lebegjen, hol ledőltél,
hol égfelé fordult az arcod,
a helyet imádja örök tömjén.

Magasztaltassék az idő,
zümmögje zsoltár.
Legyen kápolna e helyen,
épüljön testednek oltár.
Harang remegje majd tovább,
mit bennem elringattál.






Kilenc év

Hiszen nehéz szeretni jobban!
Neved akácfürtje a számban.
Emlékeinkben irgalom van,
mint értő, gyóntató atyákban.

Emlékszel még, hogy milyen ének
hajója úszott eddig vélünk?
Harmonikája volt a szélnek,
hogy álmaink partjára léptünk.

Palánkon át a labdarózsák:
- kilenc év verdesi a vállunk.
Zarándok felhőt szembehozzák
szentképeink, miket imádtunk.

Áhítatos szegények voltunk,
már szinte játszottuk nevetve:
- vacsorára népdalt daloltunk,
verseltem néked ünnepekre.

Amerre kószáltunk mezítláb,
friss-kenyér szaga volt a rögnek.
Fütyörésztünk, mint a talicskák.
A földek barnán hömpölyögtek.

A mélyből, énekelve jöttél,
sötét teherrel, mint a csillék.
Nem volt kihez itt könyörögjél,
- oly igazad van! - el se hinnék.

Nevem, mint pislogó egérke,
csiklandozón ül tenyeredben.
Ó, hányszor elgurult fillérke!
- letérdelve keresd a kedvem.

Nem venni észre a szerelmet,
mint lomb közt fülemile fészket;
csak csupasz ágak közt, - ha elment:
ó, hát mégis itt fütyörészett?!

Sírásod parasztciterája
térdemre átfektetve - hányszor!
Tenyérrel óvott gyertya lángja
bánatod: - belülről sugárzol.

Téged harangoznak a tornyok
Itáliában és a tenger
olyan, mintha vergődő csókod
arcom elönti könnyeiddel.







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése