Boldog Új Évet ! - 2017

Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!

(Selma Lagerlöf)

Újév. A fogadalmak időpontja, amikor hisszük, hogy reggel valami jobb és boldogabb kezdődik. Elég, ha hagyjuk, hogy hasson ránk a fizikusok és csillagászok által megállapított kezdet mágiája, lenullázzuk a számlálót, összeállítjuk a fogadalmak és eskük listáját, amelyet úgysem tartunk be. Már az újévi ebéd után rágyújtunk az első cigarettára, január közepén már nem hiszünk abban, hogy az év végére folyékonyan beszélünk angolul, a fogyókúrát elhalasztjuk "jobb időkre", a nyári szabadságra. Addig úgyis mindenki elfelejti. De ezen a kivételes újévi éjszakán még mindig úgy érezzük, hogy nemcsak új év kezdődik, hanem most kezdődik minden.

(Janusz Leon Wisniewski)

In a sentimental mood...

Karácsonyi gondolatok...

Karácsonyi gondolatok Györffy lászló írótól:

 ( 1940-2009 )

Gondolatok karácsonyra 

  Föltehetően az emberi élet egyik legádázabb szellemi-lelki küzdelme, hogy képesek vagyunk-e hinni. Hit és hitetlenség közepette zajlik gyarló életünk minden órája. Bonyolítja ezt a hitkérdést az is, hogy a napról napra, évről évre önmagát kereső, ösztöneiből megtévesztett ember folyamatos hétköznapi vívódásban él, hogy értelmével higgyen-e, mint az Aquinói Szent Tamás nyomában járók vallják, vagy érzelmeivel, ahogy a katolikus modernizmussal felvértezettek állítják.

   Erősen valószínű, hogy a gyarló emberi élet elviselhetősége szempontjából mindegy, hogy az értelmünkkel vagy az érzelmeinkkel hiszünk, s lényeg talán, hogy olyképpen gyakoroljuk, amiként azt a Zsidóknak írt levél foglalja magában: „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” (Zsid 11,1)

Bármilyen zavarosnak és elviselhetetlennek tűnik hétköznapi nyomorúságunk:  attól a pillanattól kezdve, hogy „eljött az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és az emberi élet törvényének alattvalója lett” (ahogy azt a Galata-levélben olvashatjuk), a földi életet újra meg újra megpróbáló ember számára adott a választás lehetősége: képes-e hinni vagy sem, akár érzelmileg, akár értelmileg? Képes-e hinni ez a legfejlettebb emlős akkor, amikor – pontosan úgy, mint közel kétezer évvel ezelőtt – hamis próféták igyekeznek kihasználni az emberek zavarodott lelkiállapotát, és kézzel fogható módon csábítják őket a látszatra könnyedebb, élvezetesebb életlehetőségek felé, amikor oly sokan szegénységben kénytelenek vergődni, és zsigeri indulatok forgószelei csapnak össze társadalmi viharokat kavarva, melyek olykor elsöprik a hétköznapok hiteit csakúgy, mint ahogy az emberi életet minden nyűgével vállaló Kisdedben való hitet.

Nagyon valószínű, hogy az emberiség történelmében már több millió ember szellemisége az áramütés hirtelenségével rándult meg, hogy hinni kell, mert különben nem képes tovább élni. A születés által halálra ítélt ember folyton-folyvást a túlélést keresi, s ezt csakis a hinni tudás képességével gyakorolhatja.

Természetesen senkitől nem várható, hogy még ifjúsága zavart, botladozó időszakában fölfedezze magában azt az erőt, amit a hinni tudás képessége jelent, és amit az egyházatyák, a hit hirdetését és a hit tanát összefoglalóan, a „pisztisz” (hit) kifejezéssel illetnek.

Mifelénk, itt Kelet-Közép-Európában, az én ötven körüli korosztályom egyes tagjai amúgy is tudathasadásos ifjúságot és korafelnőtt kort éltek meg, főként ami a földi életet vállaló Kisdedben való hitet illeti. Sőt a napi valóságos életküzdelmeken kívüli, transzcendentális létezésről, a világmindenségbe vetett ember szellemiségének céljáról sem eshetett szó, hisz ennek tiltását évtizedekig államilag garantálták. Másfelől viszont egyes családoknál szó esett a materiális világon kívüli szellemiségről, a Kisdedben való hitről, olykor csak otthon, okításként, máskor dacolva a történelmi nyomással, egyházi iskolákban. Ezen a kelet-közép-európai tájon a mi korosztályunk tagjainak (is) kettős szorításban kellett gyermek- és ifjú éveiken átbotladozniok, így aztán nem szégyen, hogy sokan közülünk csak a leghétköznapibb módon jöttünk rá arra (már aki rájött), hogy a hitnek ereje van. Persze sokan manapság is csak a saját cselekedeteik hétköznapi szintjén várnak bizonyosságot, ha hinni akarnak, hiszen a tőlünk transzcendentális távolságban lebegő Isten Fiában, a Kisdedben való hit sokszor nem jut el gyarló emberi fölfogóképességünkhöz. Pedig hányszor lettünk és vagyunk a hinni tudás képessége által próbára téve, de nem vettük és vesszük észre. Talán lelkünk zugában nagyon halovány pislákolással mintha mindig éreztük volna, és érezzük a hinni tudás fényét; csak saját szorongatott életküzdelmünkben nyöszörgünk a bennünket irányító szellemiség földi inkarnációjához, a Megszületetthez segítségért. Jobb esetben, ha túl vagyunk megpróbáltatásunkon, talán még köszönetet is mondunk

Azt hiszem, korosztályom sok tagja, amint mostanság beszélgetek velük, és figyelem életvitelüket, gondolkodásukat, megkésett „öreg” fejjel jutott el odáig (már aki eljutott), hogy képes fölfedezni az intő jeleket és a kivételes kegyelem segítő szándékát a hétköznapokban. Szó sincs azonban bigott vallásosságról, fiatalkori kicsapongások utáni bűnbánatról; csupán az egyre szorítottabb élethelyzetekben megéreztük, olykor talán értelmünkkel is felfogtuk és fölfogjuk, hogy a hinni tudás képessége nélkül „szélfútta falevél” vagyunk a Világfán. És az sem szégyen, ha valaki csak érett fejjel jön rá a rilkei mondásra: Du musst dein Leben ändern, változtatni kell az életeden. Sokkal inkább szégyen, ha valaki erre sohasem jön rá, és ezzel kárt okoz saját magának, és annak a közösségnek is, amelyben él. Ha nem veszi észre a Kisded születésének szellemi kisugárzását, ami nem mérhető sem komputerekkel, sem stopperórával.

                 ( Györffy László )