Lassan közeledik a tavasz, hiszen már a mezei pacsirták is
visszajöttek.
A mezei pacsirta pusztáink
legjellegzetesebb madara ilyenkor, február közepén keresi költőhelyét. A többi pacsirtához
hasonlóan a pár a talajon alakítja ki fészkét, gödrökben, állatnyomokban,
talajrepedésekben, amit a tojó aztán apró növényekkel bélel ki
A fiókákat mindkét szülő gondozza, de arra gondosan
ügyelnek, hogy rovarokkal a szájukban sose a fészek peremén landoljanak, hanem
mindig kicsit távolabb, a ragadozók megtévesztésére.
Verébnagyságú. Háta barna, fehéren szegélyezett, hasa fehér,
mellén barna hosszas foltokkal. Lépkedve jár. Hossza 18 cm, szárnyhossza 10 cm,
farkhossza 7 cm. Kellemes dalát hallatja már februárban, egész októberig folyton
dallal üdvözli a napfelkeltét. Kétszer, háromszor is költ egy évben. A hím
jellegzetes énekét a territórium felett magasra emelkedve, a levegőben
hallatja. 4-5 sárgásbarnán pettyezett tojást rak, a tojó kb. két hétig kotlik,
a fiókák már 10 napos korukban elhagyják a talajra épített fészket. Hasznos
madár rovarokkal, pókokkal táplálkozik. Februártól novemberig tartózkodik
nálunk. Dél-Európában telel.
Kattints rá!
A mezei pacsirta
éneke ihlette
Percy Bysshe Shelley:
Egy mezei pacsirtához (To a Skylark)
című költeményét.
Percy Bysshe Shelley
(Horsham, 1792. augusztus 4. –
Lerici, 1822. július 8.
Byron és John Keats mellett ő volt az angol romantikus
költészet legjelentősebb képviselője.)
Percy Bysshe Shelley
Egy mezei pacsirtához
Köszöntelek, víg szellem!
Nem is vagy te madár,
ki fönn a messze mennyen
lágyan dalolva jár
s csorog a szivedből az édes dallam-ár.
Pályádnak íve felnő
a mennyekig, égre kelsz,
akár a tűzi felhő:
a mély kéken kerengsz,
dalolva röppensz és röppenve énekelsz
Az áldozó aranyban,
az alkonyi ködön,
szállsz a felhőkbe halkan,
öröktől-örökön,
mint fiatal, vidám, testnélküli öröm.
A bíbor is merőben
halvány röptöd felett:
mint csillag a verőben
alig-alig remeg,
oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked,
mely éles, mint ezüsttől
nyilas, virradati ég,
mikor lámpája füstöl
fehér hajnalba rég,
s érezzük, itt a nap, de alig látni még.
Trillád, a drága lárma
egyet-földet betölt,
akár a hold, hogy árva
felhőn remeg s a zöld
özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.
Ki vagy te, én madárkám,
mi vagy, kedveske, mi?
Nem szebbek a szivárvány
villámló gyöngyei,
mint a te éneked csillámló gyöngyei.
Olyan vagy, mint a poéta,
ki elbújt valahol,
a föld körötte néma,
s merész-új szava szól,
azután az egész világ vele dalol:
mint ó kastély-toronyba
nagyúri, méla lány,
ki gyötrődik szorongva,
vágyaktól halavány,
s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:
mint fénybogár a tarló
harmatkönnyes gyepén,
mely szétveti aranyló
szikráit könnyedén
s fű és virág között remeg a szende fény:
mint rózsa, mely a lombba
édes-nyugodtan él,
s egyszerre letarolja
a forró déli szél,
és illatától a vad rabló elalél:
szép a tavaszi zápor,
a kikeleti ág,
a langy eső zajától
fölébredő virág,
de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.
Mondd el, madárka, lélek,
mért ujjongsz annyiszor:
boldogság nincs itt mélyebb,
a szerelem, a bor
nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba
forr.
Ó lakodalmi kar-dal,
éneklő diadal,
ki is verseng e dallal,
oly édes, fiatal,
hiába itt a harc, meddő a diadal.
Micsoda ez az ihlet,
mi adja ezt a színt?
A rét, a víz, a szirtek?
Milyen táj képe int?
Szeretsz-e? vagy sohasem ismerted a kínt?
Vad örömödbe lanyha
ábránd sosem vegyül,
se fáradság unalma,
mely a lélekbe gyűl:
a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.
Te tudva s öntudatlan
látod, hogy mit müvel
a halál, s igazabban,
mint e sok porhüvely,
és mégis énekelsz, kristályos derüvel.
Mi ide-oda nézünk,
sírunk azért, mi nincs,
őszinte nevetésünk
sötét kapun kilincs,
fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.
De ha itt sose lenne
gőg, jaj meg gyűlölet,
és nem könnyezne rendre
az ifjú és öreg,
akkor se érhetnők utól az örömed.
Szebb ez, miként a lázadt,
hullámzatos zene
és mint a könyv, a lázak
tudásával tele,
te földet megvető, poéták mestere.
Tanítsd örömre félholt
szivem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.
( Kosztolányi Dezső fordítása )
És a híres Pacsirta: a román zeneirodalom egyik leghíresebb darabja.
Szerzője a bukaresti cigány zeneszerző és hegedű virtuóz,
Grigoraş Dinicu (1889–1948).
A darab évtizedek óta szerepel
a 100 Tagú
Cigányzenekar műsorán.
