2017. március 16., csütörtök

Marina Cvetajeva ...










Száztizenöt éve, 1892. szeptember 26-án született, hatvanhat évvel ezelőtt, 1941. augusztus 31-én lett öngyilkos Marina Cvetajeva, az orosz avantgárd, az Ezüstkor egyik legnagyobb költője. Szenvedésekkel és tragédiákkal teli, hányatott életének első szakaszában Rilke, Paszternak, Mandelstam hódolt tehetsége előtt, majdnem két évtizednyi önkéntes, prágai és párizsi száműzetése alatt a hivatalos körök és irodalmi klikkek többnyire agyonhallgatták, akárcsak a halálát követő két évtized során odahaza. A Szovjetunióban csak az 1960-as évek elején jelenhetett meg az első válogatott verseskötete, paradox módon jórészt annak az Ilja Ehrenburgnak a közbenjárására, aki Cvetajeva költészetének egyik csúcsát, a Versek Blokhoz ciklust haláláig nem volt képes megérteni. Ez a kötet és a későbbi válogatások azután nemcsak orosz költők egész sorát bűvölték el Rozsgyesztvenszkijtől és Bella Ahmadulinától Brodszkijig, hanem olvasók millióit is. Ám Cvetajeva költészetének sokszínűségét csak az 1990-es évek közepén fedezhette fel az orosz közönség, amikor végre publikálták az eddig legteljesebbnek mondható életművet, hét kötetben. Azóta Cvetajeva reneszánszát éli, szerelmi, hazafias és tájlírája a legkülönfélébb tematikus kiadványokban lát napvilágot, Sosztakovics 1973-as szvitje után (Hat Marina Cvetajeva-vers) újabban a népszerű előadónő, Jelena Frolova zenésítette meg sok költeményét. Mostani válogatásunkban helyet kapott számos, eddig magyarul nem ismert mű, így az orosz polgárháború másik oldalát, a ritkán megverselt "fehéreket" ábrázoló "Hattyúk tábora" sorozat darabjai, de más fontos költemények is, főleg az 1910-es és 20-as évek termékeny időszakából, például a "Kihűl két nap - ó, Uram, irgalom!...", a "Szürkületen halok én meg, igaz! Melyiken...", "Az ország", "A haza", vagy éppen a teljes Asztal ciklus és a Versek Csehországhoz megrendítő darabja, a "Szeretetem, dühöm...".



Az én Moszkvámban kupolák ragyognak…

Az én Moszkvámban kupolák ragyognak,
az én Moszkvámban harangok bongnak,
az én Moszkvámban sírok sorakoznak,
bennük sok cár és cárnő álmodik.

S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben
tisztább a lég, mint földön és a mennyben!
S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben
én imádkozom hozzád - hajnalig.

És hídra lépve Névád átszeled,
amikor én Moszkva-folyóm felett
alázattal lehajtom fejemet,
s a lámpák fénye összeolvad itt.

Álmatlanságommal szeretlek téged,
álmatlanságommal figyellek, nézlek,
mikor a kremli száz harang felébred,
s bongás a bongással megütközik.

Csupán folyóvizem folyóvizeddel,
csupán az én kezem a te kezeddel
nem érhet össze, Boldogságom, míg nem
ér el a hajnalom - hajnalodig.

( Rab Zsuzsa )




Mit vétettem neked?

Tegnap még néztél hosszasan -
és mára: minden porba rontva már.
Pacsirta röppent - hol suhan?
Ma rekedt holló károg, gyászmadár.

Okos vagy, én meg ostoba.
Élő vagy, én meg kővé dermedek.
Ó, idők asszony-jajszava:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Asszonypanasz, könny záporoz,
és vérbe, könnybe fullad, ami fáj.
Nem édes dajka, de gonosz
szörny a szerelem. Irgalmat ne várj!

Elviszi imbolygó hajó,
fehér út rántja messze kedvesed.
S jajong az egész földgolyó:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Tegnap rajongó, féktelen
szavadból rám Kelet dicsfénye hullt.
Kezed ma szétnyílt - életem
belőle, mint rozsdás kopejka, elgurult...

Gyermekgyilkosként, egymagam
várom, sötéten az itéletet.
A kárhozatból sír szavam:
"Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Faggatom ágyam, asztalom:
"Jaj, mért kell tűrnöm ennyi bánatot?"
"Csókolt, kihűlt, más van soron -
felelik -, ez a rendje, elhagyott."

Lángba mártottad életem,
s most jégbe dermedt pusztába veted.
Te - ezt vétetted ellenem!
Szerelmem, én - mit vétettem neked?

Mindent tudok. Te is tudod:
látó vagyok már, rég nem szeretőd.
A szerelem már megfutott,
hátrálva a halál-kertész előtt.

Lehull úgyis - ne rázd a fát! -
az alma, ha a perc elérkezett.
Felejtsd, felejtsd el, hogyha fájt,
szerelmem, amit vétettem neked!


Kattints rá!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése