Bella István
(Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest,
2006. április 20.)
Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.
Nyár
Megfojt e súlyos ragyogás,
amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.
Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.
Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.
A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.
Fény fut át
Mióta szeretlek, ég
az ég,
és föld a föld, és fű
a fű.
Mióta szeretlek, csak
az ég
bennem, mi benned
gyönyörű.
Mióta szeretlek, Te
vagyok.
Arcod arcom. Kezed
kezem.
Magamra mint
feltámadott
mozdulatra emlékezem.
Mozgásodban: be
ismerős!
Ki is? Testvér?
Barát? Rokon?
..Ahogy nyarakban
hull az ősz,
fény fut át a hulló
havon.
Önarckép
Apám elúszott
észrevétlen,
nyújtott testtel,
mint a szarvasok,
átszökkent a nagy
tétlenségen,
s az idő fenyvesébe
futott.
Anyám itt van még,
mind fehérebb,
begyolcsozza a
bánatot,
s az elmúlással
beszélget,
mint a megháborodott,
Én, az öklömnyi
gyerekember,
kettőjük közt
ágaskodom.
Anyám veszekszik szép
szememmel,
apám dörömböl
hátamon.
Kattints rá!