2017. július 27., csütörtök

Szép versek Bella Istvántól...




Bella István

 (Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. – Budapest,
 2006. április 20.)
 Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.






 Nyár

Megfojt e súlyos ragyogás,
amit torkomra ráfon
e nyári ítélethozás
sugarakból, virágból.

Szomjuk nem lehet oltanom.
A nagy forróság földönt.
Az ég, a kéklő oltalom,
itt züllik a mezőkön.

Befele lát már csak szemem,
de így is egyre látom:
tétova lepke, szerelem,
izzik egy zöld faágon.

A nyár, bokáig meztelen,
kövek parazsán lépdel.
Közelről asszonyarca van.
Mint te, olyan egészen.





Fény fut át

Mióta szeretlek, ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek, csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek, Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem.

Mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
..Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.




Önarckép

Apám elúszott észrevétlen,
nyújtott testtel, mint a szarvasok,
átszökkent a nagy tétlenségen,
s az idő fenyvesébe futott.

Anyám itt van még, mind fehérebb,
begyolcsozza a bánatot,
s az elmúlással beszélget,
mint a megháborodott,

Én, az öklömnyi gyerekember,
kettőjük közt ágaskodom.
Anyám veszekszik szép szememmel,
apám dörömböl hátamon.

Kattints rá!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése