Bolero - költészet és zene....

(  Boleróval több, egymással cseppet sem összefüggő helyen is találkozhatunk, így például a spanyol bikaviadalokon, a nyár esti vízpartokon és a hangversenytermekben. A boleró ugyanis két fogalmat jelöl: egy ruhadarabot és egy zenei formát. A kettőt a spanyol eredet köti össze. A bikaviadorok rövid, egy gombbal összefogható, de többnyire gomb nélküli, díszes kabátkát hordtak, és ezt nevezték el egyszer csak bolerónak. A szó eredetileg azt jelentette, hogy „hazug ember”, és vélhetően a bikát félrevezető szerep miatt utalhatott a viadorra, és tapadt végül a kabátkára, amely lassan más körben is divatossá vált. Amikor pedig 1780 körül elkezdett kiformálódni a népi táncok között a boleró, a mozdulatok hasonlósága okán a táncoló nők többnyire ugyancsak bolerót viseltek – így ment tovább a név magára a táncra. )

Weöres Sándor

Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,

a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át

a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,

olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,

végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad

és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,

tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,

hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán

ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,

ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk

mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,

ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

Halottak napja ...

Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.

Szepes Mária

Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.

Eötvös Károly

  Emma hallgatagon, fájó lélekkel indult a temetőbe egy hideg januári délután. Vastag fehér hó borította a faágakat. Szél söpörte a némán fázó sírokat. A ravatalozóban, mint a varjak, feketébe öltözötten, dideregve álltak sorfalat férfiak és nők, a már néhány hete égbe költözött férfi testi maradványainak elbúcsúztatására. Emma szemei könnyekben úsztak, homályossá vált számára a világ. Fekete nyúlbundába, szőrme sapkába bújt, bélelt csizma volt a lábán, de még így is vacogott. Lehajtott fejét néha megemelte. A koporsóra tévedt a tekintete, az előtte összegyűlt virágkoszorúkra, és a körben álló, láthatóan didergő sápadt arcokra pillantott. A kandeláberek, és díszgyertyák fénye adott csak meleget. Majd zene töltötte be a ravatalozót. Szaxofon éles hangja hasított a levegőbe, ami aztán fájdalmas bús, mély sírásba fordult. A Bánat hangjai törtek fel, ahogy összeborult a cimbalom, a szaxofon, a dob és a nagybőgő. Emma lelke beleborzongott. Ránézett a koporsóra és férje kék szemét látta maga előtt. Azt a szomorú, mélykék szemet, amit az utolsó találkozásukon látott. Majd hirtelen csend lett. Egy bariton férfihang mondott búcsúverset és követték a többi megszólalók, a méltatók, a búcsúzkodók. Közben Mozart Requiemjéből a Lacrimosa hangjai úgy hulltak az emberekre, mint a valódi könnyzápor. Emma szívét átmosta ez a zene. Csak ezután tudta elbúcsúztatni férjét utolsónak azzal a néhány szóval és rövid verssel, amit helyénvalónak tartott.  Nem állt középre, nem állt az odakészített mikrofon elé, a koporsó mellé térdelt. Amikor befejezte mondandóját felállt, egy szál piros rózsát tett a koporsó tetejére. Ekkor zendült fel a gyönyörű, zenekarral kísért hegedűszóló ( Meditation ) Massanet   Thaïs című operájából. Emma kissé görnyedten állt a barna koporsó mellett, visszafojtottan zokogott, mélyen érintette ez a zene. Gyakran hallgatták közösen, a férjével együtt. Nem véletlenül hagyta búcsúzenének. Lehunyta szemét és magukat látta, ahogy egy kandalló előtt ülnek, meleg fény lobog, és egymás kezét fogva merülnek el a hangokban.  Hirtelen csend lett. Megtört az elmélyült búcsú varázsa. Megkondult a lélekharang. Emma is visszahullt a valóságba. Fekete gyászhuszárok gyors iramban vitték a rengeteg virágot, majd a koporsó is eltűnt, és elindult a gyászkíséret. A fagyos szél csontig hatolt, szélfutta száraz levelek peregtek ide-oda. Sűrű hóesésben álltak a mélyen ásott sírgödör előtt, ahol a pap, Isten szolgája végezte dolgát. Emma szíve fájdalmasan összefacsarodott, amikor a fagyott föld koporsóra hulló kopogó hangját hallgatta. Alig volt ereje, hogy egy maréknyi földet megemeljen és bedobja a sírba. Barátnője támogatta. Folyamatosan hullt a sűrű hó. Emberek jöttek hozzá, kondoleáltak, de fogalma sem volt, ki mit is mondott. Aztán csak állt a sír előtt. Bámulta a koporsó alakú sírdombot, amit virágkoszorúk borítottak. A barna keresztre nézett. A férje neve, születési és halálozási dátuma volt csak ráírva. 

   Fölnézett a hóeséstől alig látszó égboltra. Arra gondolt, hogy a lelke már biztosan ott van valahol. Az is eszébe jutott, talán csillag lett. Ez megnyugtatta. Varjak károgó hangja hozta vissza messze járó gondolataiból. Megtörölte könnyes szemét, megfogta a mellette várakozó barátnője karját, és férje emlékével elindult hazafelé.

Boldogság , szomorúság...

BOLDOGSÁG

A férfi

Szeretem ernyős szemedet,

etető puha kezedet,

mellém simuló testedet,

csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,

Ott is majd téged szeretlek,

őszi záporral mosdatlak,

vadszőlő-lombbal csókollak.

A nő

Hidd el, ha egyszer meghalunk,

föl a felhőbe suhanunk.

Vének leszünk és ráncosak,

de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,

alattunk sürög a világ,

gurul a labda, sül a fánk,

mosolyog hetven unokánk.

( Weöres Sándor )

   

A.Jevgenyij Jevtusenko

A harmadik emlékezet


Biztos veled is megesett;
A szomorúság úgy csap állon,
Hogy a fény-kárpít szétreped
S az élet értelmetlen álom.

Sötét a szív, halál-hideg
S hogy önmagunkat fölvidítsuk,
Mint irgalmas nővérek
Emlékeinket odahívjuk.

De néha oly nagy a sötét,
Olyan nehéz az összeomlás,
Hogy a szíve is , de az ész
Emlékezete is csalódás.

Köd borítja el a szemet,
A szót is mintha sírlap fedné,
S a harmadik emlékezet
Ilyenkor ébred föl: a testé.

Emlékezzen ébren a láb
Az út porának melegére
S a fűre, hol gyógyírt talált
A talpad pőresége.

Emlékezzen a gondos arc
A hűvös, érdes kutyanyelvre,
Mely a verekedő suhanc
Bőrét jólesően enyhítette.

Emlékezzen a homlokod
Az áldásra, a pillanatra,
Midön anyád csókolgatott,
Gyöngédségével elárasztva.

Emlékezzen kéjjel a hát,
Milyen a föld becézése
A tűzhányó-mélyén át,
Ha fekszel és bámulsz az égre.

Emlékezzen szájra a száj:
Fénylő homályra, jeges tüzre.
S titkainkra: fölötte száll
Hó- és narancs-illat sürűje...

Emlékezzen mind a tíz ujj
A tűlevelekre, a rozsra,
Esőre, ahogy este hull
És kisverébre s ijedt lóra.

És kérleled az életet:
Az életet megvetni vétek,
S így a testi emlékezés
Minden emlékezést fölébreszt.

És kérleled az életet:
Megvádoltalak, most bocsáss meg!
Vak elkeseredésemet
Mint bűnösnek bocsásd meg.

S ha némelykor fizetni kell
Ezért a gyönyörű világért,
Az ár bármilyen nagy legyen,
Én megfizetem, amit rám mért.

De még a sorscsapások is,
Balszerencse és veszteségek,
Ha átsütnek szépségeid-
Olyan nagy ár-e érted, élet?

/Tornai József fordítása/

Szeretnéd tudni, mit tartanak az emberek a boldogságról?

 - Azt, hogy a szépség pillanata örök időkig tart.

És miért mennek el a boldogságuk mellett, miközben mindannyian boldog életre vágynak?

 - Mert legtöbbször a boldogságot próbálják magukhoz csalogatni, s nem ők emelkednek fel a boldog pillanatokhoz.

                      

                      ( Hioszi Tatiosz )

Egy vers Csukás Istvántól

A nagy, édes nyári szeretkezések

A nagy, édes nyári szeretkezések!

A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,

csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,

majd föltámadva; dzsungelként lélegzik

a szoba, forró leheletben páfrány ring,

csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan

hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,

a mennyezeten monszun áramlik, egyszer

a tenger felől, egyszer a tenger felé,

lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,

gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan

hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,

a szoba puhán szétválik nőneművé

és hímneművé, egy nem mérhető, boldog

pillanatra két arcát mutatja, egy,

csak megsejtett boldog pillanatra anya

és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,

mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,

a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,

csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,

combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással

elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat

simogatjuk a másik kézzel, magunkat

csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ

görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá

s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen

lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.

                             ( Csukás István )

Két szép vers őszről és az édesanyáról....

Csukás István

Őszi siratás

Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,

formálódik már, jaj, az istenítélet!

Még csak villanydrótok húrja hangolódik,

pendül s a mély zöngés elver ablakodig,

elver a szívemig, testem belerándul,

anyám, a fiad se menthet a haláltól!

Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,

a meghasadt égen őszi vonulás lesz,

kertedből is elpörögnek a virágok,

mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,

elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,

üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.

Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,

elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,

süllyedek s felülről rád mégis én nézek,

kínozlak s keresztre merevülök érted.

Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek

borzongását, lázát te csak a befőttek

sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék

mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék

szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak,

s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,

s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák

sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.

Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,

te őrzől engemet, én őrízlek téged;

fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,

s rálehel az ősz párás, zavaros képet

a boldogságról, halálról, rendről, szépről,

s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!

A vad áradásban életem kimértem,

Sírnék is már érted, sírjál is már értem!

Istenke, vedd térdedre édesanyámat 

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

( Csukás István )

Gondolataim 2018 szeptemberében....

Miközben tűnődők a világ vészes forgásán, miközben hallom, hogy recseg, ropog a föld, tájfunok, hurrikánok csapkodnak, földrengések , izzó lávák pusztítanak, miközben, idegen seregek döngetik Európa kapuját, áttörve azt, benyomulva éltetik hitüket, követelnek, nem kérnek… és még sorolhatnám….

Menekülök a könyvekhez, versekhez, zenéhez. Bizakodom.

Talán maradnak majd   egymást  tisztelő emberek, tiszta hittel gondolkodók, hazájukat szeretők....

ELÉGIA

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,

füst száll a szomorú táj felett,

úgy leng a lelkem,

alacsonyan.

Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!

A valóság nehéz nyomait követve

önnönmagadra, eredetedre

tekints alá itt!

Itt, hol a máskor oly híg ég alatt

szikárló tűzfalak

magányán a nyomor egykedvű csendje

fenyegetően és esengve

föloldja lassan a tömény

bánatot a tűnődők szivén

s elkeveri

milliókéval.

Az egész emberi

világ itt készül. Itt minden csupa rom.

Ernyőt nyit a kemény kutyatej

az elhagyott gyárudvaron.

Töredezett, apró ablakok

fakó lépcsein szállnak a napok

alá, a nyirkos homályba.

Felelj -

innen vagy?

Innen-e, hogy el soha nem hagy

a komor vágyakozás,

hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,

kikbe e nagy kor beleszorult

s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk

erkölcsi rendet a sánta palánk

rikácsolva

őrzi, óvja.

Magadra ismersz? Itt a lelkek

egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt

oly üresen várnak, mint ahogy a telkek

köröskörül mélán és komorlón

álmodoznak gyors zsibongást szövő

magas házakról. Kínlódó gyepüket

sárba száradt üvegcserepek

nézik fénytelen, merev szemmel.

A buckákról néha gyüszünyi homok

pereg alá... s olykor átcikkan, donog,

egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,

melyet az emberi hulladék,

meg a rongy,

rakottabb tájakról idevont.

A maga módján itt is megterít

a kamatra gyötört,

áldott anyaföld.

Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,

milyen öntudat kopár öröme

húz-vonz, hogy e táj nem enged és

miféle gazdag szenvedés

taszít ide?

Anyjához tér így az a gyermek,

kit idegenben löknek, vernek.

Igazán

csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.

Magaddal is csak itt bírhatsz,

óh lélek! Ez a hazám.

( József Attila

 1933 tavasza )

Antoine de Saint-Exupérynél olvashatjuk: „Lassan tanultam meg a nyelvtant, aztán megtanítottak a mondattanra. Felszították érzelmeimet. És egyszer csak szíven döfött egy vers...”

Három vers így nyár közepén...

 Nyári zsongás

Zsong a nyári rengeteg,

Zeng a napsugár.

Sárga búza megremeg,

Sarlajára vár.

Napraforgó napba néz,

Lepke mondja: rózsaméz,

Búza mondja: nyár.

Rád szakadt a nyár, szivem,

Forrón, gazdagon.

Búzafürtös földeken

Érik asztagom.

Bókol már a telt kalász,

Közeleg az aratás:

Delet ért napom.

Csorduló nyaram delén

Fönn a hegyfokon,

Szerteszét merengek én

Völgyön, partokon.

Mostan mindent értek én,

Most ez élő földtekén

Minden fű rokon.

Lelkem, élő lant-ideg,

Most be jó neked!

Minden, minden a tied:

Földek és egek!

Zsongd az ég-föld-szív zenét,

Emberét és Istenét:

Zsongd ki mélyedet.

( Sík Sándor )

Tánc

                             

Felzendül a húr a sikos terembe,

s egyszerre zörgenek az ablakok,

ruhák szines gomolya forr kerengve

és a szemekbe lávatűz ragyog.

Pihegnek a láztól a női mellek,

erős kezekben égnek a kacsók,

és a tükörnél, ciprus árnya mellett

acélerővel csattan el a csók.

A vágtató tánc vad rohamban nyargal,

repül a nő a sáppadó lovaggal,

szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk.

S amíg a kurjantások árja zúg,

a padlatot söpörve megjelen

a tánc múzsája félig meztelen.

( Kosztolányi Dezső )

Hajnali csók

                             

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,

s sóhajba halnak az éjjeli szók,

vacogva vonaglik egybe az ajkunk,

s fáradt remegéssel újra sohajtunk,

leszáll a csók,

a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő

fázó derü, hajnali kósza titok.

Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,

fáradt gyönyöröknek lángraszitója

a csók, a csók,

a hajnali csók.

( Kosztolányi Dezső )