Halottak napja ...

Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas, természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt, szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig. Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével, mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.

Szepes Mária

Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.

Eötvös Károly

  Emma hallgatagon, fájó lélekkel indult a temetőbe egy hideg januári délután. Vastag fehér hó borította a faágakat. Szél söpörte a némán fázó sírokat. A ravatalozóban, mint a varjak, feketébe öltözötten, dideregve álltak sorfalat férfiak és nők, a már néhány hete égbe költözött férfi testi maradványainak elbúcsúztatására. Emma szemei könnyekben úsztak, homályossá vált számára a világ. Fekete nyúlbundába, szőrme sapkába bújt, bélelt csizma volt a lábán, de még így is vacogott. Lehajtott fejét néha megemelte. A koporsóra tévedt a tekintete, az előtte összegyűlt virágkoszorúkra, és a körben álló, láthatóan didergő sápadt arcokra pillantott. A kandeláberek, és díszgyertyák fénye adott csak meleget. Majd zene töltötte be a ravatalozót. Szaxofon éles hangja hasított a levegőbe, ami aztán fájdalmas bús, mély sírásba fordult. A Bánat hangjai törtek fel, ahogy összeborult a cimbalom, a szaxofon, a dob és a nagybőgő. Emma lelke beleborzongott. Ránézett a koporsóra és férje kék szemét látta maga előtt. Azt a szomorú, mélykék szemet, amit az utolsó találkozásukon látott. Majd hirtelen csend lett. Egy bariton férfihang mondott búcsúverset és követték a többi megszólalók, a méltatók, a búcsúzkodók. Közben Mozart Requiemjéből a Lacrimosa hangjai úgy hulltak az emberekre, mint a valódi könnyzápor. Emma szívét átmosta ez a zene. Csak ezután tudta elbúcsúztatni férjét utolsónak azzal a néhány szóval és rövid verssel, amit helyénvalónak tartott.  Nem állt középre, nem állt az odakészített mikrofon elé, a koporsó mellé térdelt. Amikor befejezte mondandóját felállt, egy szál piros rózsát tett a koporsó tetejére. Ekkor zendült fel a gyönyörű, zenekarral kísért hegedűszóló ( Meditation ) Massanet   Thaïs című operájából. Emma kissé görnyedten állt a barna koporsó mellett, visszafojtottan zokogott, mélyen érintette ez a zene. Gyakran hallgatták közösen, a férjével együtt. Nem véletlenül hagyta búcsúzenének. Lehunyta szemét és magukat látta, ahogy egy kandalló előtt ülnek, meleg fény lobog, és egymás kezét fogva merülnek el a hangokban.  Hirtelen csend lett. Megtört az elmélyült búcsú varázsa. Megkondult a lélekharang. Emma is visszahullt a valóságba. Fekete gyászhuszárok gyors iramban vitték a rengeteg virágot, majd a koporsó is eltűnt, és elindult a gyászkíséret. A fagyos szél csontig hatolt, szélfutta száraz levelek peregtek ide-oda. Sűrű hóesésben álltak a mélyen ásott sírgödör előtt, ahol a pap, Isten szolgája végezte dolgát. Emma szíve fájdalmasan összefacsarodott, amikor a fagyott föld koporsóra hulló kopogó hangját hallgatta. Alig volt ereje, hogy egy maréknyi földet megemeljen és bedobja a sírba. Barátnője támogatta. Folyamatosan hullt a sűrű hó. Emberek jöttek hozzá, kondoleáltak, de fogalma sem volt, ki mit is mondott. Aztán csak állt a sír előtt. Bámulta a koporsó alakú sírdombot, amit virágkoszorúk borítottak. A barna keresztre nézett. A férje neve, születési és halálozási dátuma volt csak ráírva. 

   Fölnézett a hóeséstől alig látszó égboltra. Arra gondolt, hogy a lelke már biztosan ott van valahol. Az is eszébe jutott, talán csillag lett. Ez megnyugtatta. Varjak károgó hangja hozta vissza messze járó gondolataiból. Megtörölte könnyes szemét, megfogta a mellette várakozó barátnője karját, és férje emlékével elindult hazafelé.