Csukás István író emlékére...- néhány verse...

N y u g o d j é k 

               b é k é b e n!

Csukás Istán

1936 - 2020

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Óda egy bodzabokorhoz

   

A visszahozhatatlan múlt lobog   

mögöttem, árnyékom elém veti.   

Mitől voltam boldog, boldogtalan,   

nem mondhatja meg énnekem senki.

    

Medáliás bodzabokor hátrál   

a fehérre meszelt vályogfalig;   

talán ez volt, talán nem is ismer,   

talán csak én vagyok idegen itt,

    

ahol születtem s a másik, az igazi    

bodzabokor hűs sátorrá kinyílt   

fölém, ha kértem, s forgatta a hold   

fényében foszforeszkáló virágait.

     

Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,   

az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!   

Nem tudok sátrad alá bújni már   

a régi kedvvel, vén bodzabokor.

    

Nem tudok hátrálni, csak magamig,   

túlmagasra nőttem és hasztalan   

mondanám neked, amit úgyis tudsz,   

s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.

SZERELMES VERS

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett és

hol van már az a felelet –

leolvasztotta a nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.