Esős, őszi idő, szomorúság...

 

                                                                  

  Pilinszky János 

 

Tilos csillagon

 

Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.

 

Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.

 

S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csittítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.

 

Légy vakmerő, itélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem birom tovább!

 

Én nem kivántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

 

Pilinszky János

  Könyörgés

 

 

Tág szemmel már csak engemet figyel,

mint néma tó a néma csillagot,

nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis

ha megölném is, hinné: jó vagyok.

 

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!

az övé lenni, ha nem is egészen;

megváltanám egy futó, tiszta csókkal,

hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

 

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,

éreznem újra félszeg, gyenge vállát,

irgalmazz meg szegénynek és nekem,

szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

 

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,

kis békezászló, oltalmat keres,

oldj fel maró, magányos bánatomból,

ha senkiért, az anyámért szeress.

                          Paul Verlaine

 Őszi chanson

 

Ősz hegedűl

Szünetlenűl

A tájon

S ont monoton

Bút konokon

És fájón...

 

S én csüggeteg

Halvány beteg,

Mig éjfél

Zeng, csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél...

 

Oh, múlni már,

Ősz! húllni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél...

 

( fordította: Tóth Árpád )

 

 

Sír az ember, zokog a Föld...

 

Féléve már, hogy szomszédunkban dörögnek a fegyverek. Meghalnak értelmetlenül orosz és ukrán emberek. Hatalmasok, pénzemberek kezében a világ sorsa. Rosszabbnál-rosszabb döntések sora, szegényedik Európa népe. Próbatétel  az emberiségnek.  Mindennapi imám, hogy legyen már vége! Legyen már Béke, Béke!

 Nemzetek vezetői térjenek végre észre!

 

Havas Gyula 

A siket fegyverek

Hogy megpihenjek s feledjek és csitúljak,

eloldtam csolnakom s tengerre keltem.

Az erdős és vad szigeten kiszálltam

s a fák közt mentem s halkan énekeltem

és boldogan.

És hűs estére kelten

tisztásra értem és a hold elöntött.

 

És túlnan, messziről, az éji fák közt

felcsillant fegyvereknek fénye s visszaverte

a holdsugárt, a béke bús követjét

és hallatszott a suttogó beszéd,

mely lopva szólt az őszi szél szavával,

sötéten szállt, mint felleg árnya szárnyal

suhanva holdas, éji réteken,

szállt hozzám, kit kerestek, jaj, halálra.

 

Akkor megálltam, két karom az égre

és szívemet a holdra fel kitártam

és csengő hangon, mint ki tiszta és szűz,

kiáltottam: Én békét akarok,

im, lássátok, a fegyvert elvetettem,

rég elmerült, most messzi tenger habja

ringatja már és szegény életem,

e megviselt és rongyolt és fakúlt

s már fehér kendőt lengetem felétek.

Ne féljetek, én békét akarok!

Ne lőjjetek, a fegyvert elvetettem!

 

És zengett még szavam, még szállt az éjben,

A hűs szél vitte hozzájuk ragyogva

a bölcs békesség bús üzenetét.

De fegyverük csövén a tűz kivillant

s míg két karom a hold felé hanyatlott,

már elborúlt a szemem s számon kibuggyant

a szívem bibor átkaként a vér.

 

Kosztolányi Dezső

 Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

 

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

 

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

 

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

 

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

 

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

1935