Gérecz Attilára emlékezem

 

Gérecz Attila (Dunakeszi, 1929. november 20. – Budapest 1956. november 7.) magyar költő, sportoló, forradalmár, 1956 hősi halottja.

Dunakeszin született értelmiségi családban. Apját korán elvesztette. Két bátyja emigrációban halt meg. Attila a nagyváradi magyar királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola tanulójaként 1945-ben az iskolával nyugatra ment. A németországi Friedrichshafenben francia hadifogságba esett. Haza 1946. október 23-án érkezett. A budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1948-ban. Mérnök apja első világháborús vitézi címe miatt nem tanulhatott egyetemen, vasesztergályos tanuló lett. Versenyszerűen sportolt. 1949-ben már a magyar öttusa-válogatott kerettagja, pisztolylövésben legyőzte Benedek Gábort, aki olimpia-i és világbajnok lett. Úszásban és lovaglásban is a legjobbak között volt.

Összeesküvés vádjával 1950. december 8-án letartóztatták és 15 év fegyházra ítélték. Társai közül négyet halálra ítéltek, hármat kivégeztek. A váci börtönbe vitték, ahol a verselés mellett német, angol és francia költők verseit is fordította.

1954 májusában írta első versét (Így bocskorosan), mely lelkierőről, optimizmusról tanúskodik. Ez Nagy Imre befolyásának, az átmeneti enyhülésnek is az időszaka. A magánzárkák használata szünetelt, az elítélteknek megengedték, hogy a gombüzemben és csillámpala-műhelyben dolgozhassanak. Addig csakis szemre húzott sapkával, hátratett kézzel és egyesével engedélyezték a sétákat. Akkor ezeket a sétákat használták találkozásra, beszélgetésre. Valóságos irodalmi kör szerveződött itt (a Füveskert-csoport): Tóth Bálint, Szathmáry György, Tollas Tibor, Péterfy Vilmos, Márkus László, Hámory Jenő. Beszélgettek, WC-papírra írt verseiket olvasták fel egymásnak. Később műveiket a nyugaton megjelent Füveskert-antológiában adták közre, mely a börtönkápolna előtti füves parkról kapta a nevét.

A nagy dunai árvíz idején 1954. július 18-án a váci börtönből a jéghideg, áradó Dunát átúszta – ez nem csekély sportteljesítmény volt –, és Budapestre szökött. Három nap múltán – miután valaki elárulta – letartóztatták, és újra bebörtönözték. A budapesti Kozma utcai fogházba vitték és hónapokig szigorított magánzárkában, sötétzárkában tartották. Innen 1956. október 30-án szabadult. Szabadságharcosként november 4-étől részt vett az utcai harcokban. A Rókus kórháznál két szovjet tankot kilőtt, de egy harmadik T–34-es gépfegyversorozatából halálos lövés érte. A költő földi maradványainak végső nyughelye ma a Kerepesi temető 21-es parcellája.

Verseit 1957-től nyugaton a Nemzetőr című folyóirat (Kecskési Tollas Tibor szerkesztésében) publikálta. Magyarországon 1991-ben jelent meg először verseskötete Gérecz Attila, a költő – 1956 mártírja címmel, a Stádium kiadónál, melyet 1995-ben a Füveskert, 2000-ben pedig a Sorsod művészete című követett. Gérecz Attila börtönben írt kézirata alapján 2000-ben, 2001-ben és 2006-ban jelent meg a teljes életművet felölelő, Így bocskorosan című kötet, a Kráter kiadó gondozásában.

Gérecz Attila 2000-ben posztumusz megkapta a Balassi Bálint-emlékkardot. Az elismerést a Gellért szállóban, február 14-én, Bálint napján Makovecz Imre kuratóriumi elnök nyújtotta át egy fiatal öttusázónak, aki abban az évben a Gérecz Attila ifjúsági öttusaversenyt megnyerte.

    * Gérecz Attila-díj

    * Balassi Bálint-emlékkard

( Wikipédia )

        Szeretlek

        Szeretlek,

        mert sikoltnom kell, és visszhangra vágyom;

        mert sápadt hangom mosolygássá

        aranylik széjjel szádon.

        Szeretlek,

        mert káromlásos, sajgó istenhitem

        hajnallá szépül, szivárványa

        törik meg könnyeiden.

        Szeretlek,

        mert pogány gúnyom tiport minden csodán,

        s te szád égő kelyhével nyújtod

        legfájóbb úrvacsorám.

        Szeretlek,

        mert szemed kékjét szívemig ölelted,

        mert feloldoztál, s elképzeltem

        a lelkem és a lelked...

        Szeretlek,

        mert ember vagyok, fázékony, bús, gyáva,

        mert betakarsz, s mert emlékeztetsz

        egy szelíd elmúlásra.

        (Gyűjtő, Kisfogház, 1954. júl.)

A gyűlöletről

Gyűlölni csak az tud,

aki már szenvedett,

de gyűlölni sem tud,

aki csak szenvedett.

 (Gyűjtő, Kis fogház, 1954.)

A csillag

Csillag volt egy vemhes jászlon,
s egéről mintha letörne...
Törvény volt, hogy jelnek látsszon.
Lehet dal, mely elsöpörje?

Fölvenném, s tán megsimítnám,
mintha máris emlék volna.
Könny, ha hullt is? – véres szikrán
gyúl az ég, s hát hull a korma.

Csillagocska, kis vöröslő...
megvillan egy tócsa színén,
rálépek, s lám, mint a szőlő
fürtökké ring lábam helyén!

      (Márianosztra, 1956.)

Kis dal egy mosolyról

(Ismeretlen rableánynak)

Mosolyod nem is nekem szólt,

csak a társnak szántad,

mosolyod csak szépen csiszolt

ékszere volt szádnak.

Mosolyod csak villanó volt

– beleringott vállad –,

s mosolyod új divatot hord;

hordja majd egy század!

Mosolyodon úszott a Hold,

én felléptem rája.

Fényt mosolyod sugara szórt 

egy új, tiszta tájra.

Mosolyod az új Aranykort,

új embert ígérte;

mosolyod csak emberi volt,

– lehajoltam érte!

(Gyűjtő, Kisfogház, 1954.)

Karácsonyi ének a börtönben

Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak,

Ünnepi harangok imára kondulnak.

Komor szájunk szélén keserű vonások

            – Hallod, Názáreti?

               Súlyosak a láncok.

Lüktető városok élete csendesül,

Millió gyűlölet könnyekké szelidül.

Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.

            – Hallod, Názáreti?

               Megtörték a vágyak.

Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,

Derűs emberpárok zsolozsmás lélekkel.

Hajlott hátunk bűnös alázatra görnyed.

               – Hallod, Názáreti?

              Vedd el életünket!

Fia képe előtt leboruló asszony,

Drága vonásain torzul a fájdalom.

Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.

        – Hallod, Názáreti?

        Segítsd az anyánkat!

Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.

Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.

Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.

        – Hallod, Názáreti?

        Peregnek az évek...

Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.

Négy zokogva készül a mártírhalálra.

Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:

     – Hallod, Názáreti?

    “Apámat ne engedd!”

Megtiport országon dühöng szilaj átok.

Neved, rohadt dühvel ócsárló pofájok

Káromolva töri csendjét a szent éjnek.

        – Hallod, Názáreti?

        Megbocsátunk... – Érted!

Túl a szitok zaján felcsendül az ének.

Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.

Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,

Rab torkok harsogják szerte a világnak:

Dicsőség Istennek, békesség a népnek

        – Hallod, Názáreti?

        Hozzád száll az ének.

      (Márianosztra, 1955. dec.)