Kedvelem ezt a zenét...
Kik is ők?
Pink Martini
Az 1994-ben alakult Pink Martini nevét 1997-ben ismerhette meg a világ, amikor a különböző stílusokat ügyesen ötvöző portlandi együttes bemutatkozó lemeze, a Sympathique megjelent. Az albumon szereplő három saját szerzemény egyike, a refrénje révén „Je ne veux pas travailler”-ként elhíresült címadó szám bolondos dallamával hatalmas slágerré ért, Franciaországban például az év dalának is választották (a zenekart pedig az év felfedezettjének). Bár a Pink Martininek egyértelműen ez a legismertebb száma, azért stílusos feldolgozásai (az Amado Mio, a No Hay Problema, a Brazil vagy a Donde Estas, Yolanda?) is gyakran hallhatók a rádiókban, tévéreklámokban és persze a szórakozóhelyeken.
A két alapító, a zongorista Thomas Lauderdale és az énekes-díva China Forbes olyan mixtúrát álmodott meg, amiben a dzsessz, a klasszikus hollywoodi filmzenék, az easy listening, a latin, balkáni és kortárs elemek jól megférnek egymással, és könnyen befogadható, szerethető egésszé állnak össze. Ennek létrehozásában minimum tíz zenésztárs van segítségükre, mely adat akkor válik érdekessé, ha figyelembe vesszük, hogy a zenekar gyakorlatilag folyamatosan úton van, különböző vég nélküli turnékon. Jártak európai, ázsiai és arab országokban is, és ezek az utazások természetesen nyomot hagytak a későbbi számaikon is. 2004-ben megjelent második, a zömében már saját szerzeményeket tartalmazó Hang On Little Tomato például olasz és horvát szövegű dalt is tartalmazott, a Hey Eugene! című friss nagylemezen pedig angol, francia, spanyol, arab és japán nyelven szólalnak meg a számok. A színvonal eléri a megszokott magasságot, néha meg is haladja (például a legendás amerikai dzsesszénekessel, Little Jimmy Scott-tal közös duetté átdolgozott Tea For Two-ban), és összességében szórakoztatóbb, finomabb is ez az anyag, mint az előző korong volt. A lemezre felkerült új verzióban a Syracuse című Henri Salvador-feldolgozás is, amit korábban a Pink Martini vendégszereplésével készült 2004-es Dimitri From Paris-albumon hallhattunk. A Dosvedanya Mio Bombino már címében is elég vicces, de az orosz és latin motívumok eme keverékét tényleg hallani kell. A címadó tétel, a Hey Eugene laza szemrehányás egy faszinak, aki egy New York-i házibuliban elkérte az énekesnő számát (miután Rufus Wainwright zenéjére táncoltak és csókolóztak), de aztán sosem hívta fel. Az ilyen meg is érdemli, hogy számot írjanak róla! Mi magyarok pedig, így a harmadik lemez után, már igazán megérdemelnénk egy élő Pink Martini-koncertet.
( www.est.hu oldalról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése