2012. július 31., kedd

Hargita...






Wass Albert


Tetők felé...

....„ Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk, s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után. Hogy miért, azon majd töprengünk a végén, ha kifut az út lábaink alól s lábainkból kifogy az erő. Talán én is rájövök egyszer, hogy céltalan kapkodás volt az egész s legjobb lett volna semmit sem csinálni. De addig még sok idő van. Sok hegygerinc, sok völgy és sok tető. S keresztül rajtuk a gyom, ami követnem kell. „...


Milyen igaz. Éppen ezen gondolkodtam egy régebben történt erdélyi kirándulásom alkalmával, valahol fenn a hegyekben a Madarasi Hargitán. Csak akkor éppen nem fogalmaztam meg ilyen pontosan ezeket a gondolatokat. Most, hogy olvasom Wass Albert Hagyaték c., könyvét szinte kirándulásom minden pillanata eszembe jutott. Felejthetetlen látvány, illatok, fények, valami különösen szép és megfoghatatlan érzés kerített ismét hatalmába. Mintha csak ott lennék a csúcson... A Székelyek Szent hegyén... 








Olyan szépen ír erről Wass Albert,  hogy inkább az ő gondolatait írom ide:


...„ És felértem. Éles sziklagerincben végződött a hegy. Öt méter széles kő-gerinc s azon túl semmi. Csak fenyők koronája és újra völgy, csupa fenyőtető s mély, mint a tenger. Odébb pedig újabb gerinc, még feljebb ívelő.
Lihegtem, testemen csurgott a víz, s égtek az izmaim a megerőltetéstől. De fönt voltam. Körülnéztem. Mögöttem erdő, előttem erdő. Mély, mély titkokat rejtő erdő. Csupa hullámzó fatető, mély és néma, mint az óceán. S kereken lehajló égbolt. Fehér csúcsok, lila gerincek, völgyek, sziklák, irtások nem voltak sehol. Nem volt semmi, semmi. Csak néhány zöld hullám s szemben egy gerinc, olyan éppen amilyenen álltam. Túl is, kereken, minden oldalon ugyanaz. Semmi sem volt, csak erdő.
  Olyan volt ez a pillanat, mint a rémület. Mennyi erdő! Csak erdő és semmi egyéb… hol vannak a fehér csúcsok, lila tetők, völgyek, patakok, irtások, pojánák, havasi kunyhók? Szarvasok, őzek, medvék? Hol a havas?
  Álltam riadtan. Semmi sem volt, csak néhány négyzetméternyi szürke szikla a lábam alatt és erdő. És csend. És én. És egyéb semmi. S reánk dermedve, mint sötétzöld igézet, a magány. Félelmes volt, szomorú és szép. Nagyon szomorú volt és nagyon szép, ahogy ott álltam a sziklán egyedül, csalódottan, de megbabonázva és alattam és körülöttem nem volt semmi más, csak gyantaszagú erdő, mélység és csend. „...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése