Októberi hangulatok...

Neve a latin October, „Nyolcadik” hónapnévből ered, mert a régi római naptárban az évkezdő márciustól számítva ez volt az év nyolcadik hónapja.

Más néven mindszent havának, őszhónak, magvető havának is nevezik.

E hónap ünnepei a márciusi jeles napok tükörképei. Tehát a halász, a hajós márciusban vízre tolt hajóját ekkor vontatta partra, a földművesek a márciusban elővett s az egész nyáron és ősszel használt szerszámait most eltette, a katona a harcban használt fegyvereit most olajozta be.

Nagyszüleink életében az október nyugodtabb, mulatságokban, pihenésben, ünnepekben gazdagabb időszak kezdetét jelentette – hagyományosan ekkorra esett a szüret, és ekkor értek véget a pásztormunkák.

NAGY LÁSZLÓ

 DIÓVERÉS

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

József Attila

Judit

Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
      be kell gyújtani.
Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
      mint a hajdani

hidegek idejében, még mikor, kedves,

      nem öleltelek,

mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy

      nem vagyok veled.

Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ

      s félelmetesebb.

Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,

      ha már szétesett.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.

      Merengsz még? Aludj,

egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze

      s rám ne haragudj.

Radnóti Miklós

Október délután

Mellettem alszik a tölgy alatt Fanni,

s mióta alszik, annyi makk hullt a fáról,

hogy minden jámbor lombbal veszekszem érte, -

mikor átkarolt kérte, őrizzem pihenését.

De nap kacsintgat át fodrán a lombnak,

vad darazsak dudolnak körül haraggal.

És a lomb makkal felel és feleselget,

hulló makk makkot kerget, nem tud a fán maradni.

Fanni fölébred és álmos szeme kék,

keze oly szép, mint szentkép keze és gonddal

békít a lombbal, végigsimít a számon

s ujját ott tartja három harapós fogamon még,

hogy ne beszéljek. Igy készül az új csend

és a csendből odafent sziszegve eső

hatnapos esső, mely elmossa a makkot

s mint fekete szallagot, úgy köti ránk a novembert.

Weöres Sándor

Valse triste

Hűvös és az öreg este.

Remeg a venyige teste.

Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének.

Ködben a templom dombja,

villog a torony gombja,

gyors záporok sötéten

szaladnak át a réten.

Elhull a nyári ének,

elbújnak már a vének,

hűvös az árny, az este,

csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.

Egyik nyár, akár a másik.

Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.

Lyukas és fagyos az emlék.

A fákon piros láz van.

Lányok sírnak a házban.

Hol a szádról a festék?

kékre csípik az esték.

Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég,

nem marad semmi emlék,

az ember szíve vásik,

egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.

Kolompol az ősz kolompja.

A dér a kökényt megeste.

Hűvös és öreg az este.

Tóth Árpád

Október

A levegő hideg, kék és merev,

S sziszegve metszi éles cirpelés,

Mint bánya mélyén a kék érceret

A zengő fúró. Már a fény kevés.

A sötét ég tisztára van seperve,

A láthatár fakó vonal, üres, -

Vízszintes közönyét ezüst s veres

Tornyok nem gyújtják fel már. Komor este.

Október. Pompa és szín nincs tovább.

Ó, mikor még arany fény lihegett,

S tömör bíbor és roskadó brokát

Fedte a kéjes, ájult ligetet...

Már meztelen az erdő. Végesvégig

A züllött úton roncs, bú és szemét.

Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét

Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.

Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,

Kinek halovány ujjaid közül

Arany hullt, s már aranyaid unod,

Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.

Szemed sárga, hűvös nézését küldd le

A szívemig a hervadt végtelenből,

Ím hozzád búsan és keserűn leng föl

Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...

Mért élek én - s boldog mért nem vagyok?

Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó

Magány? - és máskor mégis mért sajog

Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró

Tropikus homok! mért hajtasz virágot:

Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?

Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend

 Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...