Federico García Lorca
A holdas hold románca
Tubarózsás krinolinban
jött a hold a rézhámorba.
A fiú csak nézi, nézi.
Ámul a fiú a holdra.
Szél támad és emelkednek
karjai a holdas holdnak,
s tömör ón-mellei tisztán
s buján előtolakodnak.
Hold, hold, fuss el, mert megjönnek
a cigányok, venek koncra,
szívedből is gyűrüt vernek,
fehér pénzt a nyakláncokra.
Gyerek, addig hadd táncoljak
s ráhagylak a cigányokra,
megtalálnak itt az üllőn,
szemecskéid zárva, oltva.
Hold, hold, fuss el, én már hallom,
cigánylovak dobrokolnak.
Gyerek, ne dülj e fehérre
keményített sok fodornak.
Dobogott a sikság dobja,
verte lópaták galoppja.
Hámor homályán a gyermek,
szemecskéi zárva, oltva.
Olajfák közt a cigányok
bronzálomként lovagolnak.
Jönnek. Szemük félig húnyva,
de a fejük égbe horgad.
Jaj, de huhog az a bagoly!
Csupa jajszó a fa orma!
Sétál a hold föl az égre
egy kisfiú kezét fogva.
Rézhámorban a cigányok
sikonganak, háborognak.
Szél az őre, szél az őre,
szél az őre hámoruknak.
( Nagy László fordítása )
Radnóti Miklós
Álomi táj
Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.
Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.
S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.
Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár
s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál.
Sík Sándor
Este az ablakban
Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése