Minden kedves látogatómnak kívánok áldott, békés,
boldog karácsonyi ünnepeket,
és boldog új esztendőt!
Falu Tamás
Karácsonyi ének
Az a fenyőfa messze már,
S ahol állt, már a ház sem áll.
Az élet épít s rombol is,
Dolgozik a csákány s halál.
Az aranyalma elgurult,
S elgurult az ezüstdió,
És most eljött a pillanat,
Mikor rájuk gondolni jó.
Aranyalma, ezüstdió
A messziből dalol nekem,
S egy rég kialudt gyertyaszál
Kigyullad most a szívemen.
SELMA LEGERLÖF
A szent éjszaka
Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak
nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk.
Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a
másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk,
hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő
gyertyában.
Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.
- Volt egyszer egy ember - mondta, - aki kiment a sötét
éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott.
- Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. - A feleségemnek gyermeke született
és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem
válaszolt.
Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy
nagy messze valami tűz világol. Abban az irányba vándorolt tovább és meglátta,
hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és
egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat.
Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz,
meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három
fölébredt, mikor arrafelé tartott, kinyitották széles szájukat ,mintha ugatni
akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük
felborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben
és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a tuba fele harap, a másik meg a
keze felé; a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni
szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem
érte.
Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja amire
szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyén-hátán, hogy nem
tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a
tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.
Idáig jutott a nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy
megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. - Miért nem
mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem. - Azt majd meghallod nemsokára,
- mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.
- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor
feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel
szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú
hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen
felé hajította.
A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta
volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.
Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. -
Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban
nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.
- Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá:
Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek
gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a
kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem
ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony
megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért.
- Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek.
A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem
darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem
tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.
A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: - Végy csak
amennyi tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni
tüzet vinni magával.
Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat
kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. Es a parázs sem a kezét nem
égette meg, mikor hozzányalt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió
vagy alma lett volna.
Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét.
- Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az
embernek a kezét?
- Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya és tovább folytatta
a történetet.
- Mi élűn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt,
mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a
kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és tűz nem éget?
Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az,
hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?
Erre az idegen így felelt: - Én nem mondhatom meg Néked, ha
magad nem látod! - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és
felmelegítse a feleségét és a kisdedet.
A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem
elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek.
Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.
Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója
sincsen, hanem csak egy szikla-barlangban feküdt a felesége és a gyermeke és
ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál.
A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő
halálra fázik a barlangban és bár kemény-szívű ember volt, mégis ellágyult és
segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a háti-zsákját és elővett
belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy
takarja be vele az alvó kisdedet.
De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a
szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és
olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.
Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állanak sűrűn
körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan éne-kelte,
hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.
Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden
olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a
pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett.
Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az
égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték
egy pillanatra a kisdedet.
Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét
éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak
szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.
Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: -
És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden
karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.
Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: - Emlékezz
erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem
a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől
függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr
dicsőségét.
