Fehér akácok - Lila akácok - Május

Múlik az idő, pár nap és már Május hava lesz. Bár most hidegre fordult a tavasz, talán lassan azért eljön majd az akácok virágzása, és illata betölti majd a szíveket...

Váci Mihály

 Május

Széles szeleket

az ég tereget:

kibomlik a fény lobogója.

Tapsos levelek

csapnak tenyeret:

fellép a Nap a magas dobogóra.

Láng jegenyék

friss lelke ég,

kifeszítik az égre az út-szált,

és sorakozva

mennek a dombra,

s kivágják az égre a harsona hurrát!

Himnuszokat énekelők,

mennek a felkelt tájak előtt:

madarat csalogat zokogásuk.

Viharban vezérek.

A szelekbe tévedt

bokrok bodorodnak utánuk.

Szítja az álnok

szél bennük az álmot:

üvölteni, fájni,

a fényre kiválni!

- Gyökerüknél fájnak az árkok.

Gyönyörű göngyölű

fátylakban az akácok, az áldott arák,

mennek a mennynek

elérni a fényre kitárt kapuját.

Fésülve a fűzek,

az aranyhajú szűzek:

rajtuk a rügyek aranykönnye patak:

hegedűlik

a fejfákra kottázott dallamokat.

Parti angyalraj:

égtüzű hajjal

tettenérve remegnek a nyírfák:

térdeik közt

feszített ki a szél sikolyos hintát.

A büszke ekék

tekintete ég,

s a gazok gyökerét szaggatva vonulnak.

Utánuk örök

sorban a zömök

barázdák egymás vállára borulnak.

Esküre ujjak:

a fényre kinyúlnak,

fogadalmat súgnak, a hű búzaszálak:

s a tavasz írt

jelszavait

egekre terítve a vadludak szállnak.

Május

Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzásokkal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre .Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős. Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a halál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óvatosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak vagy elutaznak előle. Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal. De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep pogány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit. A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rántott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civilizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvasni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és veszedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos módjára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi gutaütés is. A természet nem érzelmes.

E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A természet tüneményeiben van valami kontárságból és a remekműből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyáron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan. Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak. A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcsodálkozással köszönünk vissza. Lehetséges? … Hol volt a szemünk? … Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon felébred a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott szamárfejet, csodálkozik.

Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül, Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Virág nélkül is kegyetlen a világ. Emlékezem májusi reggelekre, gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk, Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E reggelek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra, mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történhet meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolkodom: „Kár.”  (Márai Sándor)

Petőfi Sándor

 Ti akácfák e kertben...

Ti akácfák e kertben,

Ti szépemlékű fák,

Amelyeken szívemnek

Oly drága minden ág.

Kedves fák, üdvezelve

És áldva legyetek,

Áldom még azt is, aki

Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak

Áldása rajtatok,

Vidám dalosmadártól

Reszkessen ágatok.

Örök tavasz lakozzék

Zöld fürteiteken,

Hogy éltetek, miként az

Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először

Kedves galambomat,

Itt láttam őt először,

Ez akácfák alatt.

Itt ült e lombok alján,

Itt ült szemközt velem,

Itten röpült szeméből

Szívembe szerelem.

Tudom még, hogyne tudnám?

Habár régen vala,

Az órát , hol kigyúladt

Szerelem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen

Nem ékesíte még

Téged, te véghetetlen,

Te régteremtett ég.

Letűnt immár e hajnal,

Megértem a delet,

S ez tán nem oly regényes,

De sokkal mejegebb.

Mikor jön majd az alkony,

Szerelmem alkonya?

Ettől ne félj, szívemnek

Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn:

Azért jő majd , ha jő,

Hogy légyen arcainkon

Szép arany szemfedő.

S a földbe, ha letesznek,

Majd csillag képiben

Ragyog le zöld sírunkra

Sötétkék éjeken.

Váci Mihály

Akác

Sivár vidék hűséges fája.

A menekülő porszemek

elé veti magát, megállva

elfolyó barázdák felett.

Körötte a silány homok

minden egy szellő-rezdülésre

omlik, változik,- ő konok

haragvással markol a mélybe.

Dűlők végén áll, pásztorolva

nyugtalan halmok nyájait,

s gyökereit összekulcsolva,

a sziknek, lenn , imádkozik.

A gerléket susogva hívja.

- ne maradjon néma a táj.

Lomblelkét virágfürtbe nyitja,

hogy édesebb legyen a nyár.

De tövissel karmol a szélnek

szürcsölő ég arcába vág:

Rostjai közt a görcsök érnek,

mint golyóban a robbanás.

Árok iszapját, mocsár könnyét

millió ajkkal ízleli,

s a sót, miben a szik-göröngy ég,

szikkadva mézzé érleli.

Ahova hullt, azt a világot

összemarkolja odalent,

s széthulló rögökből virágot,

értelmet és rendet teremt.

Nemes-Nagy Ágnes

 Akácfa

Akácfa, akácfa,

sárga lombot hullató.

Kezemre, kezemre,

mintha hullna sárga hó.

Mintha hullna sárga hó,

csakhogy el nem olvadó,

járdaszélen nagy kupacban

színaranyként csillogó.

Hogyha belegázolok,

hogy zizeg és hogy ropog!

Mit csinálsz te? -kérdik.

Járok, járok, sárga hóban,

színaranyban,

térdig.

A nagy filmeposzok zeneszerzője, aki magyar volt...

Rózsa Miklós

Rózsa Miklós (Budapest, 1907. április 18.  – Los Angeles, 1995. július 27.) Oscar-díjas zeneszerző.

Válogatott  filmográfiája

A páncél nélküli lovag – Knight without Armour, 1936, GB, r: Jacques Feyder

A bagdadi tolvaj – Thief of Bagdad, 1940, GB, r: Ludwig Berger, Tim Whelan, Michael Powell

A dzsungel könyve – The Jungle Book, 1942, GB r: Korda Zoltán

Lenni vagy nem lenni – To Be Or Not To Be, 1942, USA, r: Ernst Lubitsch

Öt lépés Kairó felé – Five Graves to Cairo, 1943, USA, r: Billy Wilder

Elbűvölve – Spellbound, 1945, USA, r: Alfred Hitchcock

Bovaryné – Madame Bovary, 1949, USA, r: Vincente Minnelli

Quo vadis?, r: Mervyn LeRoy

Julius Caesar, 1953, USA, r: Joseph L Mankiewicz

Holdvilág – Moonfleet, 1954, USA, r: Fritz Lang

Ben–Hur, 1959, USA r: William Wyler

Királyok Királya – King of Kings, 1961, USA, r: Nicholas Ray

El Cid, 1961, USA, r: Anthony Mann

Sherlock Holmes magánélete – The Private Life Sherlock Holmes, 1970, GB, r: Billy Wilder

Ki is volt ő? Kattints rá! Megtudhatod!

http://www.filmzene.net/

Menyegző - Násztánc....

Nagy László

  

Menyegző 

Arccal a tengernek itt állunk párban,

kürtszóban, ünnepi arany riadóban,

síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében,

lábdobogásban ijedten, a tengert utánzó

táncosok lendülete fenyegeti hátunk,

mert a tengernek bemutattak minket,

vegye tudomásul, itt állunk párban,

a kőfokon, itt, a végtelenségbe bevágó

szárazföld csőrehegyén két emberi csillag,

összeesküdve örökre a jóra, igazra,

gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl

a rendre, hogy általunk jönne világra,

vegye tudomásul a tenger, a szüntelen ostrom:

okosak a vének, ruganyos a vének tanácsa,

megengedik: IME, TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD,

márványlap-arcélükből rettenetes kódex

tűzvirágot lepréselni mért is tömörödne,

tekintetükkel, zuzmara-üstökösökkel

mért is ütnék porba a szív delelését,

mért is úszna égre eltaknyult isten-szakálluk

csíra-ölő árnyával, fekete szalaggal

becsavarni e pázsitos bolygót – félre ijedtség,

mi vagyunk a fenség, koronánk örökös láng,

csillagsor-pályák, babonátlan lámpái az észnek

a fölismerések spirál-tornyai a végtelenségig,

ó, nem a doktrinák drágakövéből áll koronánk,

koszorúnk se mirtusz: a koponya ér-fonata,

a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus,

ugyanaz a dübögés a pacsirta búbja körül,

mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz,

kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen,

törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk,

békesség vagyunk, az újrateremtés indulata,

a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen,

herétlenek ellen, mert ingereink hérosziak,

mert csillagok lázítnak minket a legnagyobb nászra,

hogy virágpor-cirmos arcunk elijessze az örök halált,

hogy szerelmünk eszményi szagától a május teljes legyen,

lepattant gombjainktól tücskös és jánosbogaras az éj,

szerelmünk harmatától erős a smaragd mező,

hogy ménjeink selyemhajóval ott siklassák az öregeket:

ráncot, csontot, hogy áztassa ifjuságunk varázslata,

ó, nekünk igazi násznagy a tenger, a tenger,

viola távolból nászajándékokat hömpölygető,

babapólyákat, csipkés patyolat-hengereket,

hogy méltassa a térben mérhetetlen sóvárgásunkat,

s a törvényt, amit immár a tiltakozók is

tisztelni kénytelenek, mert megtépi őket a só,

megsebzi őket a fény, hát valami történik mégis,

örvendjen a tenger, itt állunk párban virulva

a kova-fokon itt, a világ kirakatában

krétafehér szakállak rendeletére,

kéz a kézben, várva a ceremónia végét,

viseljük a jelképek ünnepi gyötrelmeit,

a hátunkra tűzött haragzöld selymet, amint

hullámzik, akár a reménnyel tömény mező,

s tűri a gyöngyzáport koponyánk, a búza, a rizs

rubin és opál kopogását, a sámáni igézetet,

ezerévek igéit, szivárványos babona-záport:

LEGYETEK TERMÉKENYEK, LEGYETEK TERMÉKENYEK,

vetik ránk réztálakból a lignit-barna kezek,

kezek a hátunk mögött, gótbetű-görcsös kezek,

sárgák meg zöldek, epeszakítók, heroin-fehér kezek,

szűzmell-gyaluló, here-aszályos, halálfejgyűrüs kezek,

kezek oltári gyertyasorként nyílt ujjuak

s kezek egy-ujjuak: revolvertáska-kezek,

savakkal, sorsokkal bánó, balzsamozásra váró kezek,

kezek a hátunk mögött, kezek a koccintások

villámaiban, az új párért emelt kezek,

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, itt állunk párban szelíden

arccal a tengernek, s kezek a hátunk mögött,

kezek a zene aranyóljaiból kieresztik

a vérengző dallamokat, ragadozó ritmusokat,

s mozdulatlanokat marni párducok jönnek, sasok,

de nekünk állni kell királyian, kéz a kézben,

összeforradt kézzel, összekapcsolt vérköreinkben,

ér-glóriában, gyöngyvirágillatú mátkaruhában,

arccal a tengernek s mosolyogni a gigászi mókát

a habból perdített tünemény baba-pólyákat,

nézni az albatrosz-párok fáradhatatlan röptét,

de állni a körtáncosok szélverésében, akár a szobor,

várni, amikor dobszóra dobognak a lábak

s rengetik az anyaföld tűzeres agyvelejét

fekete sevrócipők, és drága mazsolaszínü

topánok, lakkcsizmák, fogsorokkal sarkantyúsak,

vérszekfű-tarajuk át-üt a föld sóhaján, a poron,

s rúgva a port a szegények disznóbőr-bocskorai,

sörtésen, torzonborzan, mint kicsi szörnyetegek

ugrálnak kergén a zsírtalan remete-sarukkal,

akasztottember-színü szederlila bilgerlikkel,

csukaorr-cipőkkel, gyászszalag-cuggú cipőkkel

és összevegyűlnek a condrák, a fátyolruhák,

a folthátán-foltok, mint párzó éjjeli lepkék,

a püspökpalásttal, a bíborpuha érsekköpennyel,

s fegyencek csíkjai gyűrűzve mint a giliszták

hajnaluk piramisát nyalják: a hóhéri csuklyát,

s csokorként dobálják a vézna balerinákat

nagy lihegések magasra a girlandoknak,

az ünnep galandférgeinek, és ropják zenére

a kopottá kikefélt gúnyák a diplomata-frakkok

ollói közt is, rajongva, mert ők is hivatalosak

és összevegyűlnek a tüllök, a törpe zsokék

lótajtékillatú selyemgatyái, a prémek

dúvadhordái, a bárányok irháival,

zihál azúr-dresszben a tizenegy aranyérmes,

tolongnak a díjazott gárdák, az elégedettek,

a dicsőségféltők, lóugrás-táncban a sakkmesterek,

szívmellényben az ultivitézek zihálnak,

forognak tisztviselőcskék, ráncuk elől-hátul mosoly,

titkárnők, új délibábok rezegnek a talaj fölött

kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben,

dögvész-uszályban a miss Európák és Amerikák,

company-vezérek karjain, aranyos ringlispilen,

forgó aranyfán pávaként ülnek magasan,

a porban toporgó, fejüket forgató tyúkok fölött,

szédelgő, árva kis csajok fölött, és teljes az ünnep,

s rebbennek gyűrűs galambok, felropognak a díszsortüzek,

üdvözölnek kalapok, csákók, s nem ülnek vissza a fejre,

kard-élek villannak, ezüstlenek rozmaringszálak,

szép delfinkendők és veronika-kendők lobognak,

fölúsznak a zászlók az égre s fölúsznak a zászlók fölé

fölúsznak az elaggott, krétafehér istenszakállak,

s szózat hallatszik steril, a jégszférák sugallata:

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON,

arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban,

bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek

kameráikkal a propeller-fejű fotósok

lebegve a halak fölött, féltérden a zöld levegőben,

nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek,

csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár,

kattognak, zengnek, acélszita-szárnyuk zenél,

kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók,

motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól,

s megörökítnek minket, megsokasítva arcunk

röpítik rotációsok: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR,

TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG,

óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk

arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött,

s múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár,

de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj,

mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel

a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló

virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa,

a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze,

az agyvelők ultra-világa, mégis hatalmas az éj,

s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött,

hol márvánnyá lettek a leabroszolt jégtorlaszok,

asztalok az éjben, fehérek, hosszúak mint a vasút,

s rózsát nevetnek a tálak, többet mint a Rózsák Völgye,

hogy a föltálalt étel fölizgassa a mirigyeket,

levesek aranytócsáit hörpölje hamis glóriasor,

a sok cicoma, cirkuszi bokréta, álarc-kobak,

dagadnak sáfrányos gőzben, faggyúban tündöklenek,

hústörkölyösek, becukrozódnak, beittasodnak itt a fejek,

a parafafejek, a gyémántfejek, a dísztök-fejek,

a gumifejek, a fölfujható mosolyuak,

a mumusfejek, az ijedt fejek, a szerénykedők,

fejek a pironkodók, fejek a finnyás és mohó fejek,

hánykódnak a krémben, lángolnak az alkohol üdveiben,

fejek vérdíjasok, fejek árvák és örökké rezgő fejek,

fejek a migrén szentségtartói, sugarasak,

fejek az irigység csikorgó sóderfészkei, fejek,

fejek a rágalom remekbefaragott szószékei,

a szélkakas-fejek, a harckocsikupola-fejek,

a galambdúc-fejek, a bábeli torony-fejek,

regebeli családfán rezgők: a fejvárosok,

dobogó démon-fejek, a sarabolatlan sárkányfejek,

fejek a hátunk mögött, és terelik, pörgetik őket

isteneik a vének: az örvényszakállú fejek,

ÉLJEN A LAKODALOM, ÉLJEN A LAKO, A LAKODALOM

zene a hátunk mögött, az örök zenebanda zenél,

zúg a hegedűkből a fűrészelt fenyves, a nagydobokon

csökönyös szamarak bőrét örökké a bunkók ütik,

de csak a tébolyt cifrázza a húr, meg a bongó öböl,

csengetyűk lázzsibogása, a réztorok s rózsafa-gége,

ÉLJEN A LALALA LAKODA LAKODA LAKODALOM

höbögik megdagadt nyelvek, de örökké bort ad a fűrt,

örökké születik a bárány, de kés-fényben vérzik örökké,

lángol a konyha és izzadnak a kukták szüntelenül,

megzabálódik a hús és tengerbe söprődik a csont,

a tengerbe okádik, ürül meg vizel a lakodalom,

s újra a LALALA LALALA LAKODALOM,

emeli borunkat s töri kenyerünket a lakodalom,

jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom,

a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó,

virággyertyáinkat dönti le könyöke és lúgjaival

gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom,

fodor a fodron, figura a figurán tülekedik,

kocsi kocsi hátán üzekedik és összefarol

és összeragadnak mind a világmárkák, akár a bogár,

ó éj, a romlás nászéjszakája, ó lakodalom,

a sátán feketemiséje, te rút, és izzik az éjben

a körmök gyöngyháza, a varasult rosszseb parázsa,

a kármin, a fekete lakk, a kőrisbogárzöld zománc,

topáz a hervadt ujjon, szuvas ínyen a porcelánfogsor,

korhadt pilléren platina-híd, és izzanak a pudvák, odvak,

a sorvadt mohák, tapló-füleken a rémcinke-függők,

bagoly-fejű lények kezén a lapokká préselt ganéj,

nagy aranybetük izzanak, s cizellált bronzlevelek,

a meddőség szíkjei, sivatagi láz-sömörök,

rókagödör-arcok, s pórusok, hol a lódarazsak a bérlők,

izzanak a vőfélyek csapzott keselyű-frizurái,

nyűves pálcái, a koszorúslányok, a nászasszonyok,

megromolva velejükig izzanak hajzatuk gyökeréig mind,

zilált pántlikáik a lepörgetett magnó-tekercsek,

lóbéllel felkoszorúzva komornái mind a halálnak,

s mi arccal a tengernek itt állunk párban megmerevítve,

izzanak a poharak, húrok, izzik a tánc, az anyaföld,

izzik a lakodalom, izzik ez a forgatag ünnep,

örvényel az égre, lesuppan a földre süvítve,

húzza neki a zenekar, s kurrog, rikogat, ropja:

SUPRA AGGNŐ, SZÖKJ FEL KABLA, TIPORJ A MAGRA!

TE VAGY A TÁNCOS, RIHERUHA-RÁNCOS, ROPJAD RÁNC!

HA MEGVOLT AZ ESKÜVŐJE, LESZÁRADHAT A TÜDŐJE, HÚZD!

EZ A KÖSZVÉNY HA MEGÁZIK, MINT A KAKAS BUBITÁZIK, BILLENTYŰ!

TYŰ, TYŰ, TYŰ! TUBARÓZSÁN TETŰ MÁSZIK, VASKESZTYŰ!

HÉ, AZ AGGCSONT MEGELLETT, A CSIKAJA DERES LETT, HÚZD!

IDENÉZZ A CSILLAGÁRA, NE A MENYASSZONY FARÁRA, HÚZD!

FEHÉR BÁRÁNY, FEHÉR KOS, EZ A LAGZI HUZAMOS, HÚZD!

VETKŐZIK A MÁTKAPÁR, KOPÁR LETT A MÁTKAPÁR, KÁR!

MAJD NEM LÁTSZIK AZ A CSONT, RÁTÖMKÖDJÜK A BETONT, HÚZD!

BEOMOLHAT BUDAVÁRA, HALLGASS CSAK A HADNAGYÁRA, HIPP!

KRIPTABELŰ VARJÚ TÁNCOL, SZÁJÁBAN A HÚS, A FÁTYOL, HUSS!

IKULÁS, PIKULÁS, TÁNCOL EZER MIKULÁS, HOPP!

EZER HORDÓ BOROM VAN, MIND AZ EZER CSAPON VAN, TÖLTS!

NE IJEDJ MEG A POHÁRTÓL, TE SZELLEMI EXKAVÁTOR, EX!

ISZIK IGY MÁS IS, GÉGE SE VÁSIK, MEGMARAD A STEX!

TYUHAHÉ, RÓKAPRÉM, MÁS IS KURVA NEMCSAK ÉN, HÚZD!

BÁRCSAK EZ AZ ÉJSZAKA MINDÖRÖKKÉ TARTANA, HÚZD!

s mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben,

arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!

NÁSZTÁNC

- Bemutató a MÜPÁ-ban április 15. - a fenti vers alapján .

" A táncjáték Nagy László hatalmas, gyönyörű versének megidézésre vállalkozik. Az előadásban ráismerhetünk sokféleségünkre - a szépre és igazra való vágyakozásunk mellett torz és rosszabbik énünkre, a rítusok és ünnepnapok, de a bacchanáliák utáni vágyunkra is."

Kattints rá! 

https://www.mupa.hu/program/nasztanc-bemutato-2016-04-15_

Kattints rá! - Itt meghallgathatod a verset!

https://youtu.be/

Kattints rá!

https://youtu.be/

Beszélgetés Nagy Lászlóval és Szécsi Margittal