Közeledik Május ...

Dsida Jenő

Tündérmenet

                           

A tücsök cirregve fölneszel.

Testem hűs álmokat iszik.

Apró csillagos éjtündérek

a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán,

befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

szemükben harmat, áhitat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt,

a sárga holdvilág alatt.

 Móricz Zsigmond

 Május szívszaggató szépsége

 Mily rendkívül szép a világ.

 Esőben a zöld mező. Párás levegő. A felhők.

 Virágos fiatal almafák letűzve, mint egy menyasszonyi csokor.

 A rozs dús szőnyege a repülő vonat mentén szelíden meghajlik, mint minden bánat.

A távoli kék hegyek, mint a felhők.

Harmónia mindenben. A színek összehangolva. A zöld rét távoldad már kékre borzong. A nyárfák és az akácok fiatal zöldje közt egész világ a távolság, a karakterek világa.

*

Már ahol az ember beleszól, az emberi kéz, az emberi akarat: rögtön zavar, nyugtalanság.

A házak nyers zeg-zug.

Az állomások csúf fekete, kemény s kegyetlen folt.

De a Természet munkába veszi az emberkéz művét s kifogyhatatlan türelemmel festeni kezdi, összehangolja.

S egyszerre csak mily széppé lesz a kis falu, fekete nádfödeleivel és zöld mohával a gerincen.

S még az állomás is barnára érik s enyhe folt, bús maszat lesz az üde Létben.

*

Minden új akarás rikít. A fű hegye sárgán búvik ki, aztán szépen sötétre zöldül. A virág, a jövő forradalmárja rikítóan csinál lármát: s ha megtermékenyült, vagy meddőn túlélte magát, egyformán elszíntelenedik, bölcs lesz, megbúvik és lehal.

A feketére szürke színt szór az idő, a fehérre barnát poroz. Nivellál, összebékít és enyhíti az öröm fájdalmát.

*

Láttam ma, egy virágcsodát, ezer virág legyezője. Mért hoz az élet mindjárt lila virágot? Vannak nők, akiknek lényéből a béke és bölcsesség árad. Megnyugtatnak, mint egy meleg májusi eső a mezőt s megtermékenyítik a gondolatokat és az életet. Milyen zártan és görcsösen burkolózik ez a virág, minden bimbójával, míg szűz, gyötrődve és remegő félelemmel az elkövetkező élet szemsugarai elől. Aztán, hogy elhelyeztetett az arany és fehér skálájában, egyszerre kiborul a száz és száz virág, oly lágyan és őszintén és dúsan szétpattanva minden bús lilaságával és még halkabb sárga porzóival, oly kéjesen remegően, ahogy a nő kitárja lelkét teljesen és tökéletesen és boldogan, boldogan annak, akit szeret, a férfiszemnek, mely életre hívta a görcsösen félénk nemlétből...

*

Az egész természet így védi magát, szépségét, igaz arcát. A nem értők sohasem látják meg, nem nyílik meg nekik.

És az értők: - mert csak egy értő van: a szerelmes: mert csak egy értelem van, a szerelem: - az értő előtt szétömleszti magát s lelkének minden titka fénybe emelkedik, hogy glóriaként szikrázzon...

*

Mily kimondhatatlan szép titkok: a virágzó repce sárgamezeje, úgy sikolt a kéjtől, oly harsányan, hogy mögötte lilán szivárványoz a zöld ifjú mező, a rét, az erdő, a zöld vetés, a kék hegyek s a sárga tündöklő öröm felett különös, különös színtébolyban tántorog maga az ég minden fellege.

De egy ilyen szent pillanat rövid. Ömlik tovább a sors: ma a májusi zöld, a mezők örökzöldje, a bűbájos tavaszban, ahol még itt a tél, a Halál barna szántása s a torz akácok még nehezen, göcságakkal kínlódva élik ki a levélborácsokat: de a nagy világ már mind a remény zöldjében úszik...

És ehhez mind szerelem kell, mert anélkül egyhangú, ugyanaz és unalom.

De én látom a titkokat.

Itt egy árok hosszú repedt csíkja, a kék eget még egyszer idelopja, átfestve mélyebb színre, átverve újjá, mint minden művészpaletta: de újra és újra adja minden réti tócsa, mert nem tud a Természet a maga véghetetlen hiúságában elég sok módon mutatkozni, s amott a hegy alatt ni, egy fehér város öltözik hirtelen arany fénybe, az örök ború lágy lilakék leplét fölszakítja a nap s kacéran leplezi le a foltot, mint ékszert egy isteni keblen, mint gyöngysort egy feledhetetlen nyakon, izzó diadém egy arc fölött és a búzatábla mélán úszik tovább, a biztos termés boldog nyugalmában, úszik, úszik velem a jövő felé...

Sötét barázdák árkolják a dús palástot, fekete csíkok a szultáni köntösön, a szent zöld foltjai: de mélyükön már ott a kukorica lombos magas csóvás gyönyörű ígérete s itt-ott, már zöld csokrok szőnyeghíme borítja a különösséget.

*

A nagyság szépsége, az ifjúság tragikus volta.

A rét. Végtelen és üdébb minden leányseregnél. A réthez csak verset lehet írni, vagy belefeküdni, belehemperedni és titokzatos érzésben és állati röhejjel faldosni.

A hegy. Imádlak, óh, hegy, csipkecsúcsaiddal ott szelíden az ég alján, messze kék szegély, óh, lejtőiden ily szelíden s mily számtalan rétben folyik le a tejtermő élet, a zöldbe írott zöld s a kékre festett kék emlékezet.

Mért dagad fáradt szívemben, elhalt és gyötrődő szívemben az érzés, miért púposodik lelkem álma, mint ti, hegyek, s mért terül ki gondolatom a véghetetlenbe, mint ti, rétek, mért érez maga alatt szilárd valót s mi lobog fel mint akarat egészen ismeretlen célok felé.

Ennyire visszfény az emberi lélek, tükör, vagy így szuggerálható: önérzetet ad önérzeted s merést merésetek s vágyat még valaha vágy után s szeretni tovább oly kitartóan, mint eddig szeretett: ez az élet törvénye? nézd, a hegyek mily nyugalommal merik szépséges testüket a felhőkkel közölni...

*

Nyugalom. Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és elbágyasztó mély nyugalom.

Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és benne az én.

És amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége: hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az örökkévaló.

Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt, jelen és jövő.

És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.

Mert szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden célokon túli tökéletessége: a szépség.

Ma megilletett a Természet és ma mindenben csak a szépséget érzem. Csodálkozva nyitom rá a szemem. Mily szép, milyen felavató szépség. A nyáj, ahogy átszóródik ezüst színekkel barna melegen a gömbölyű testek szórt raja a fekete szántáson és a sarlós pocsolya a rozsban, ezüst csillogással a zöld szálak alatt és a nyomorult füst, melyet a szél az ablak elé ver, hogy mint az erkölcs vágja el szemem elől a lét szűzi szépségét, amelyet még látni is illetlen ily nagyon...

De a füstöt elviszi az idő s ha makacsul kitart, behunyom a szemem és fájó, kábult fejem hátra ejtve, elernyedt arcomon megered a könnyár: mert még szebbnek, még szebbnek látom a világ tündérarcát...

*

Nem, belenézek! Nem lehet belenyugodni, hogy míg élek, megfosszam magam Május szépségétől: s amint kipillantok, ni, hirtelen kisütött a nap. Fény és Meleg, s ragyog az Élet.

És kacagni, kacagni kezd miriád kis öröm a fényözönben.

*

Mily rendkívül vidám a Természet. Ijedten nézem: nem vesz tudomást szívem sebhedt szomorúságáról. Mért oly vidám? Mért oly derült? Honnan van a mosoly e lágy, lágy domborulatokon, mint az isteni arc édes mosolya? Mit hunyorítanak a tócsák és bokrok, mint elrejtett, felém lopott égi kacsintások... Min nevetnek hangtalan kacajjal e világos csíkok, mint átlényegült Lelkek túlvilági kacaja?...

Ah, valami komolytalanság van e felséges komolyság mögött: a Természet nem fontoskodik, mint az ember.

Jaj, s nekem szívszaggatóan fáj, fáj Május szépsége. Nem enyém?... Másé?... Nem az én Májusom?...

*

Még egy dolog vár rám: meg kell tudnom, enyém-e a Természet, a Minden, az Élet?

Az emberé. Vagy csakugyan koncepciótlan a Létezés.

Istenem, mit tehetek, várom az Élet hívó szavát.

Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám

(máj. 3.) 

(http://epa.oszk.hu )

Kattints rá! Olvasd el!

http://mek.niif.hu/

Program, Május 1. Budapest 

Kattints rá!

http://tabanfesztival.hu/

2017 húsvétjára ajánlom....

Húsvét előtt ajánlom! (  Olasz Ferenc alkotása  )

Olasz Ferenc 

(Alsópáhok, 1943. január 1.) 

Balázs Béla-díjas magyar fotográfus, filmrendező.

Olasz Ferenc hitvallása

"1943. január 1-én születtem Alsópáhokon. A falu két szélén állított kereszt mintha életemet - a születéstől a halálig - jelképezné... Emberi életünk két pólusa között egy-egy ház előtt a hit, a vágy, a szerelem, a hűség, a remény, az öröm és a fájdalom keresztjei, életem stációi. Bármeddig is jutottam, ma sem léptem ki szülőföldem kapuin, bárhová vetődök is, hordozom ezeket a határokat. Zajos, túlhajszolt életünket megszólító, meditációra hívó hangnak szánom munkáimat, vigaszul a HIT és az ÉLET mulandósága ellen. Egyre kevesebb ember törődik azzal, hogy személy szerint ő tisztességesen cselekszik-e vagy sem. Egyre kevesebb embert érdekel saját lelkének vagy lelkiismeretének tisztasága. Képletesen szólva: egyre több emberben hal meg az Isten, és űr marad a helyén. Amíg mindenki hatalomról beszél, és senki sem emlegeti hitelt érdemlően vagy meggyőzően a saját, egyszemélyi emberi felelősségét, addig eleve kieszközöljük magunknak a fölmentést. Ha mindenki úgy dolgozna a saját szakmájában, mintha csak rajta múlna a világ jobb sorsa... A pannonhalmi apátság egyik kápolnájában a magasban találkozó kőívek tetejére - a templomban lévők számára láthatatlan helyre - virágokat faragott a középkori mester. Az a kőfaragó teljességre törekedett, számára az volt a természetes. Ugyanennek a templomnak a díszkapujánál tíz pár gyönyörűen csiszolt oszlop áll, melyekről úgy derült ki, hogy a barokk alkotásai, hogy a restaurátorok felfedezték: az oszlopok háta, falnak támaszkodó része (amit a templomban lévő szintén nem láthat) nincs kifaragva, rücskös. ÉN A LÁTHATATLAN VIRÁGOKHOZ VONZÓDOM."

( Wikipédia )

Kattints rá és olvass a művészről!

https://mno.hu

http://ujember.hu

http://www.mma.hu/

Kattints rá és nézd meg ezt a nagyon szép

lírai filmet!

https://youtu.be/

Sik Sándor

Imádság a hegyen

Itt a hegyen, ahol minden levők:

Menny-kupola, hétágú-gyertya fák,

Kakukkfű-tömjén, hangyakörmenet,

Szóló madárdal és szellő-karének

Egy zsolozsmába olvad fel Tehozzád -

Hozzád, kit megnevezni nem tudok,

De a Te neved minden szó a számon;

Akit keresni hiábavaló,

Mert nem vagy ember-érhető helyen,

De kereslek, mert megtaláltalak,

És aki keres, az is csak Te vagy;

Akinek halló füle nincs szavamra,

De minden szómat visszahangozod,

Gondolatomat, a vérem verését,

És minden szómat Te vagy aki mondod:

Hadd tárom Hozzád én is mindenestül

Veled csordultig-édes lelkemet.

Első szavam a néma bámulat,

Az alázatos mámor: a csodán,

Hogy az útszéli csöpp üvegszilánknak

Engedtetett tükrözni a Napot.

Hogy aki nem is tudom biztosan még,

Vagyok-e hát, és mi az, hogy vagyok:

Tudom és érzem, élhetem a van-t,

A tudhatatlant, átérezhetetlent.

Hogy életem - e gyújtó-villanás,

Megpillantanom alig elegendő

Mind a sok mozgó, fényes furcsaságot,

Ami hozzám ér kívül és belül -

Ez a sikolynyi pillanat: elég

Meglátnom az egyetlen Látomást:

Láthatatlan, időtlen Arcodat.

Hogy tapogató, vaksi ujjaim,

Amelyek még magamig el sem értek,

Fogják, szorítják a Megfoghatatlant

És ölelik és érzik ölelését.

Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,

Elfér a Fértelen, a Végtelen.

Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,

Tegezhetem a Mindent és Atyának

Szólongathatom és szerethetem

És kéréseket gügyöghetek Hozzá:

Add meg a mindennapi kenyeret,

És add meg a mindennapi kegyelmet,

Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,

És el ne rontsam a Harmóniát.

A mindennapi szépséget is add meg,

Hogy legyen mindig lehelnem belőle

És szétlehelnem a testvér világnak.

És add meg, add meg ugyanezeket

Minden embernek és minden nap. Amen.

Amen, amen. Ládd, nem tudok én kérni!

Ó pedig mennyit volna kérni még!

Mindennapi bűnök-bocsánatát,

Bűnbánatot és különb holnapot,

Hogy jobb legyek, mindennap tiedebb,

És szeressem az embereket jobban,

S az emberek is jobbak legyenek

És okosabbak már és emberebbek.

Ó annyiért kellene könyörögnöm,

Nagy dolgokért! - de ládd, én nem tudok.

Nincsen szavam: én Téged láttalak,

S oly kicsi minden, ott, ahol Te vagy!

Olyan nem-fontos, ami nem Te vagy!

Elvesztegetett minden szó nekem,

Mely nem egyedül Tégedet dicsér!

Ó engedd, engedd csak azt mondanom,

Amivel lelkem színültig tele:

Az egyetlenegy boldog dadogást:

Hogy vagy, vagy, vagy, ó milyen nagyszerű!

Hogy énnekem vagy! milyen édes, édes!

Hogy Te vagy, nagy vagy, szép vagy, jó vagy, szent vagy!

A szégyen és a fájdalom vesékig

Hasít belém, hogy másra is fecséltem

Szép életem felséges perceit

És el nem óvtam fukar-boldogan

Teneked és nagyságod énekének.

Ó engedd legalább már ezután

Összefognom egyetlen markolással

Parányi létem minden pillanatját,

Az áhitat, az ihlet illanatját:

Eggyé szorítni széthulló magam,

Oly földetlenné, olyan súlytalanná,

Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba,

Belesóhajts, elhaló dallamot,

Az Örök Zengés egységébe. Amen.

Őszi szonáta - film...

Ismét megnéztem ezt a filmet sok-sok év után. Érdemes volt!

Harmincnyolc éve, 1978-ban vetítették először Ingrid Bergman és Liv Ullmann főszereplésével az Őszi szonáta című filmet. Ingmar Bergman volt a forgatókönyvíró és rendező is.

 Anya és lánya sok évi drámai találkozása, szembenézés a múlttal és a jelennel. Hogyan jutottak el a jelenhez? Ezeket az előzményeket elemzik, boncolgatják,  analizálják a történések során.  A filmben kevés a szereplő, mindössze négyen vannak, a cselekmény egy szálon fut, semmiféle melléktörténet nincs, és rövid idő, azaz néhány  nap alatt játszódik le.

Egy eldugott  kis sziget lelkésze Viktor. Az ő felesége Eva, aki meghívja magukhoz édesanyját, Charlotte-ot.  Jó ideje nem találkoztak már. Charlotte neves zongoraművész, a világ megszámlálhatatlanul sok és rangos hangversenytermében fellépett már, elismert és vagyonos. Szívből jövő, őszinte szeretettel üdvözlik, ölelik át egymást. Ezen a szép, meleg, kezdeti együttléten az első törés  akkor keletkezik, amikor kiderül: Eva kivette értelmi- és testi fogyatékos húgát, Helenát abból az intézetből, ahová az anyjuk dugta be. Lassan kiderül számunkra, hogy a csöndes, visszafogott Eva csak külső szemmel nézve nyugodt, valójában belülről  fortyog. Régi sérelmeket dédelget magában és hagy elmérgesedni, ezek a sebek elfekélyesedtek, és fájásukkal gyötrik őt. Keserűségének célpontja az anya lesz.  Az anyai odafigyelés és kellő szeretet nélkül felnőtt fiatal nő talán jogosan haragszik anyjára.  Tele van elfojtott indulatokkal, haraggal, sőt, gyűlölettel. Az anya  művész volt, aki nem ért rá, s talán nem is akart a gyerekeivel foglalkozni. Nem tudott anya lenni. Éva éjszakai kitörése, némi alkohol hatására, lavinaként zúdul az anyára.  Charlotte, az anya próbál szembenézni lánya vádjaival miközben a rázúduló vádak érzékenyen érintik őt, de tudomásul veszi, és az okait  is igyekszik  elfogadni. Tisztában van vele, nem tartozott a mintaanyák közé, de valamennyire felmenti magát. Úgy gondolja, hogy művészetével, zongorajátékával sokakat elbűvölt. Ment a maga útján, de hivatását előbbre tartotta a családanyai funkciójánál. Talán mindkettőjüknek igaza van, de azért mégsem lehet felmenteni véleményem szerint az anyát. És Ingmar Bergman is  ezt sugallja a filmjével. Szigorúan, lélekre hatóan mesél képeivel, a csendbe fojtott magányról,sérelmekről, fájdalmakról, szeretetvágyról,egoizmusról is talán…

  Charlotte (Ingrid Bergman) és Eva (Liv Ullmann) nagyszerű játéka teszi naggyá ezt a lenyűgöző filmet. A Helenát alakító Lena Nyman játéka csak hozzájárul alakításával ehhez a két nagy művész bravúros párosához.

Díjak és jelölések

David di Donatello Díj (1979) - Legjobb női alakítás: Ingrid Bergman Liv UllmannGolden Globe-díj (1979) - Legjobb idegennyelvű filmGolden Globe-díj (1979) - Legjobb színésznő - drámai kategória jelölés: Ingrid Bergman

Cézár-díj (1979) - Legjobb idegennyelvű film jelölés: Ingmar Bergman

Oscar-díj (1979) - Legjobb női alakítás jelölés: Ingrid Bergman

Oscar-díj (1979) - Legjobb forgatókönyv jelölés: Ingmar Bergman