( Boleróval több, egymással cseppet sem összefüggő helyen is
találkozhatunk, így például a spanyol bikaviadalokon, a nyár esti vízpartokon
és a hangversenytermekben. A boleró ugyanis két fogalmat jelöl: egy ruhadarabot
és egy zenei formát. A kettőt a spanyol eredet köti össze. A bikaviadorok
rövid, egy gombbal összefogható, de többnyire gomb nélküli, díszes kabátkát
hordtak, és ezt nevezték el egyszer csak bolerónak. A szó eredetileg azt
jelentette, hogy „hazug ember”, és vélhetően a bikát félrevezető szerep miatt
utalhatott a viadorra, és tapadt végül a kabátkára, amely lassan más körben is
divatossá vált. Amikor pedig 1780 körül elkezdett kiformálódni a népi táncok
között a boleró, a mozdulatok hasonlósága okán a táncoló nők többnyire
ugyancsak bolerót viseltek – így ment tovább a név magára a táncra. )
Weöres Sándor
Bolero
Mind elmegyünk, a ringatózó fák
alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a
pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt
vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a
lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is
elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a
menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz
és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy
bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de
késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind
ballagunk
mindig másként a csillagok mögött,
a puszta körfalán,
Mióta meghalt, pihenek. Utólag érzem csak, milyen lázas,
természetellenes feszültségben, negyvenkét fokos lázban éltünk együtt,
szüntelen veszekedések és kibékülések között. Aki azt állítja, hogy az
életéhség, élvezőképesség és elementáris tehetség ilyen mértéke semmivé lehet
egyetlen pillanat alatt, az vak és tudatlan. Jelenléte azóta is sokszor átvisít
rajtam, mint egy forró erőáram, megijeszt, megráz, felkavar lelkem mélyéig.
Tudom, érzem, tapintom, hogy ő az, láthatatlanul, de súlyos sajátos lényegével,
mindazzal, ami egyénien és félreismerhetetlenül ő.
Szepes Mária
Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága.
Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok,
emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta
sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én
ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki
fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt
ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető
ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást
látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik,
nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a
halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron:
annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már
nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a
virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs
kinek.
Eötvös Károly
Emma hallgatagon, fájó lélekkel indult a
temetőbe egy hideg januári délután. Vastag fehér hó borította a faágakat. Szél
söpörte a némán fázó sírokat. A ravatalozóban, mint a varjak, feketébe
öltözötten, dideregve álltak sorfalat férfiak és nők, a már néhány hete égbe
költözött férfi testi maradványainak elbúcsúztatására. Emma szemei könnyekben
úsztak, homályossá vált számára a világ. Fekete nyúlbundába, szőrme sapkába
bújt, bélelt csizma volt a lábán, de még így is vacogott. Lehajtott fejét néha
megemelte. A koporsóra tévedt a tekintete, az előtte összegyűlt virágkoszorúkra,
és a körben álló, láthatóan didergő sápadt arcokra pillantott. A kandeláberek, és
díszgyertyák fénye adott csak meleget. Majd zene töltötte be a ravatalozót. Szaxofon
éles hangja hasított a levegőbe, ami aztán fájdalmas bús, mély sírásba fordult.
A Bánat hangjai törtek fel, ahogy összeborult a cimbalom, a szaxofon, a dob és
a nagybőgő. Emma lelke beleborzongott. Ránézett a koporsóra és férje kék szemét
látta maga előtt. Azt a szomorú, mélykék szemet, amit az utolsó találkozásukon
látott. Majd hirtelen csend lett. Egy bariton férfihang mondott búcsúverset és
követték a többi megszólalók, a méltatók, a búcsúzkodók. Közben Mozart Requiemjéből
a Lacrimosa hangjai úgy hulltak az emberekre, mint a valódi könnyzápor. Emma
szívét átmosta ez a zene. Csak ezután tudta elbúcsúztatni férjét utolsónak
azzal a néhány szóval és rövid verssel, amit helyénvalónak tartott. Nem állt középre, nem állt az odakészített
mikrofon elé, a koporsó mellé térdelt. Amikor befejezte mondandóját felállt,
egy szál piros rózsát tett a koporsó tetejére. Ekkor zendült fel a gyönyörű, zenekarral
kísért hegedűszóló ( Meditation ) Massanet Thaïs
című operájából. Emma kissé görnyedten állt a barna koporsó mellett,
visszafojtottan zokogott, mélyen érintette ez a zene. Gyakran hallgatták
közösen, a férjével együtt. Nem véletlenül hagyta búcsúzenének. Lehunyta szemét
és magukat látta, ahogy egy kandalló előtt ülnek, meleg fény lobog, és egymás
kezét fogva merülnek el a hangokban. Hirtelen
csend lett. Megtört az elmélyült búcsú varázsa. Megkondult a lélekharang. Emma
is visszahullt a valóságba. Fekete gyászhuszárok gyors iramban vitték a
rengeteg virágot, majd a koporsó is eltűnt, és elindult a gyászkíséret. A
fagyos szél csontig hatolt, szélfutta száraz levelek peregtek ide-oda. Sűrű
hóesésben álltak a mélyen ásott sírgödör előtt, ahol a pap, Isten szolgája
végezte dolgát. Emma szíve fájdalmasan összefacsarodott, amikor a fagyott föld
koporsóra hulló kopogó hangját hallgatta. Alig volt ereje, hogy egy maréknyi
földet megemeljen és bedobja a sírba. Barátnője támogatta. Folyamatosan hullt a
sűrű hó. Emberek jöttek hozzá, kondoleáltak, de fogalma sem volt, ki mit is
mondott. Aztán csak állt a sír előtt. Bámulta a koporsó alakú sírdombot, amit
virágkoszorúk borítottak. A barna keresztre nézett. A férje neve, születési és
halálozási dátuma volt csak ráírva.
Fölnézett a hóeséstől alig látszó égboltra.
Arra gondolt, hogy a lelke már biztosan ott van valahol. Az is eszébe jutott,
talán csillag lett. Ez megnyugtatta. Varjak károgó hangja hozta vissza messze járó
gondolataiból. Megtörölte könnyes szemét, megfogta a mellette várakozó
barátnője karját, és férje emlékével elindult hazafelé.
