Charles Baudelair
Őszi ének
I
Hideg homály borúl szívünkre nemsokára;
tünő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.
Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba
düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;
s miként a sarki ég poklán a nap korongja:
jeges tönk lesz szívem, melyen véresen lobog.
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassanként összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:
koporsót szegez itt nagy-sietve az ács...
Kinek? - Tegnap nyár volt; ez már az ősz borúja!
A nesz rejtelmesen sír, mint halk távozás.
II
Szeretem nagy szemed zöldtüzü csillogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok!
Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz
varázsát,
csak a Napot, amely a tengeren ragyog.
És mégis: légy anyám! szeress hajolj szivemre,
habár gonosz vagyok, hazug és hűtelen;
testvér vagy szerető, - légy fájó naplemente
s glóriás őszi ég: elhaló életem.
Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!
Óh vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:
hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó derűs, langy-sárga sugarát!
Szabó Lőrinc fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése