Serfőző Simon
Anyám
Sötétségben az éjszaka.
Lesekszik messziről
útonálló dudva.
Az árokban döglött szél.
A kisded földhalmoknál
ballag a szántások pora.
Tüskék másszák a gallyakat.
Messzire innen
éjszakáztatom magam.
S a felhőkig fölzúgó jegenyefát
látni a magasban.
A százholdas dombra fészkelt ház
vaspálcás ablakát.
Járom-címeres zászlóddal
ott állsz anyám,
vaspatkós lábbal a portán.
Ahol szegénységből
sárkányok jártak,
s elhúzódtak előled
vissza az ég alá.
Ahol Istent elgáncsoló vakságban
gondból fényeskedik neked
Nap, Hold: átlábolhass
a szakadék mélyű napokon.
Harmatból sziklát görgetsz el
reggel az ajtóból.
Parancsolni tudsz a szerszámoknak.
Lovat, kistehenet szülsz,
korpával púderozod be arcukat.
Én tudom, áll tetejetlen fa
a világban, s te fölmentél oda
a magasba. Onnét az erő,
hogy fordulsz egyet,
s elmozdítod nappalostól,
éjszakástól az eget.
Csillagokig hódít asszonyvitézséged.
Bolygókra elcsavargott libákat
térít vissza szívverésed.
Fűszál tetejébe kiállva
te ellátsz a világvégi pusztákra.
A fölbőszült viharok visszahőkölnek,
ha te rájuk kiáltasz.
Csak az idő, anyám,
az fog ki rajtad.
Szépen mondja:
ejtsd ki szádból a fogakat.
Most meg a nehéz púp
itt van a hátadra,
vedd föl, mert
nem mész te már menyasszony-táncba.
Nem mész játszani se
vissza a gyerekkorba,
mert egyre kisebb leszel,
derekadról már leesne
a kislányszoknya.
Inkább menj szemedre szakítani
vakvilágot.
A mosolygós jószágoknak
szénát hátalni hazafelé az úton.
Hadakozz a dologgal!
Bot a kézben:
ráüthess ujjaidra
ha lopni nyúlnának
a más zöld vetésébe.
Dunát húzol magad után: verítéket.
Hisz hátad mögül
a védőangyal is már elment.
Hegyek közepéig reszket inad.
Elveszíted életedből a hatalmat.
Te asszonykirály,
örökös éjszakát:
hegyomlást az égből
zúdít rád Magyarország.
Ahol meghalni se tudtál,
se elszaladni, mert itt szomorúságból
volt annyi, az ablakon
nem lehetett kilátni.
Nem tudtál elfutni,
mert füstölgő végű vaspuskával
katonák jöttek,
s a szoknyád alá beröhögtek.
S jöttek a rablók,
az agitálók, végrehajtók,
mintha az eget,
szakították rád az ajtót.
Nem tudtál elfutni,
mert apámat vártad,
a tehenes gazdát,
tanyája portáján az Istent.
Jön valahonnan, lóg válláról a haj,
véresfogú,
agyonütött fiafarkas.
Kezében tüzet lóbál:
viharlámpát.
Jön valahonnan
veled veszekedni, kiabálni,
a szél nem mer
a fán hálni.
nem tudtál elfutni,
mert a tanyaablakon át
most szökik világgá
a te egyetlen fiad,
vissza nem nézne,
elmegy verseivel Budapestre.
Mi lesz a nagy idegenségben vele?
Mit képzel, hogy képzeli?
Nem kell a te piros cipód neki.
A vasárnapi kalap, amit még
az országos vásárból hoztál neki.
Ellökte magától a bocit is,
akivel együtt énekeltek az árokban,
s a holdon lehetett hallani.
Életét, e szétriadt madárrajt
egybe hová tereli?
Mit képzel, hogy képzeli?
S ott vagyok közeledben azóta is!
Visszamentem. A fák mögött
én vagyok abban a nagy fényességben.
Engem hallasz a dombokról
leghangosabb motorhangon.
Éjjel is tőlem alig alszol.
Égen-földön ott járok dörgő gépek
fekete vasképében.
Angyalok ijednek el az égben.
Te bent vagy a nyirkos udvarban.
Kísér magányból magas vaskatona.
A magasból a fára hazamegy a gally.
Az ajtót rázárod magadra.
Madarak mennek még a sötétből,
kaput nyitnak. Éjszaka van.
Jöjj föl, virrasztó csillag!
Itt olvashatunk a költő munkáiról...
Kattints rá !
A költőről
Kattints rá!
