2012. február 22., szerda

Az életről...





Mostanában  az élet értelme körül forognak a gondolataim.


Mit is mondott erről Gorkij?



A napokban láttam egy szép  filmet, amiből azt a tanulságot vontam le, hogy az élet  rövid  és mégis milyen keserűvé  tudja varázsolni az ember. Pedig minden olyan egyszerű lehetne.  Persze csak akkor, ha már eljutottunk egy bizonyos tudás fokára, ha már megkaptuk a Fényt, ha már összegezni is megtanultunk és így tovább. Egy biztos. Élni tudni kell! És most nem az anyagi gazdagságra gondolok, hanem  a lelki gazdagság fontosságára. Szerintem ez mindennél fontosabb.

  Hogyan is éljem a mindennapokat ?

Ma már  úgy gondolom,  hogy minden nap ajándék, minden nap  különleges valamiben. Tehát semmit ne tartogassunk az általunk kinevezett különleges napokra, hiszen nem tudhatjuk, lesz-e olyan, megérjük-e? Nem túlélni kell, hanem minden nap élni. Nem halálra dolgozni magunkat, hanem élvezettel tenni a dolgunkat.  Törekedjünk arra, hogy minél többet legyünk szeretteinkkel, barátainkkal. Tudjunk szemlélődni, valamiben elmélyülni ( pl. a zenében ).  Olvassunk, beszélgessünk egymással, ne csak a rutin szavakat duruzsoljuk esténként.  Rövidesen itt lesz a tavasz. Hát legyen időnk megfürdőzni a Nap sugaraiban,  örüljünk  a nyitnikék  első dalának, csodálkozzunk el, mint egy gyermek,  hogy rügyeznek ismét a fák, zöldbe és virágba borul a világ. Érezzük meg  a tavasz illatát!
Mert minden nap, minden óra, minden perc, amit itt a Földön töltünk, különleges.





Szabó Lőrinc
  
Nyitnikék


Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,
de - nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! –
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése