„ Rebbentek a
kicsike gyertyák, fenyőszag volt és
nagy
csöndesség kereken.
Valami szomorúan
szépet éreztem akkor.
Fájdalmasat, mert
egyedül voltam s
mert nem volt
ajándék az asztalon.
De komoly és
dacos érzést is,
mert magam
teremtettem ünnepet magamnak. (...)
Úgy éreztem,
mintha az én kicsi karácsonyfámtól
egyszeribe
megenyhült volna az élet szigorú arca,
s a reménység meg
a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.”
Wass Albert
Bella István
Karácsonyesti vers
Istennel játszom. Már mióta
játszik az Isten velem.
Karácsony este van. Ezer év óta.
Ülünk egy csöndes szegleten
valamelyik világ zugában.
Játszom Istennel s ő velem.
Csillagok, játékvonatok
futnak közöttünk, körbe-körbe.
A halál áll és szalutál.
Vén bakter, háborúkkal megtömte
föld-csibukját, s most nem pipál.
Áll a halál és szalutál.
Talán most kéne neki szólni.
De szívem szúr. Torkom szorul.
Adja vissza! De a szám néma:
halálul, se gyerekkorul
nem tudok. Nincs csoda-morféma.
Torkom szúr. Szívem szorul.
Mintha csak értene, megmozdul
Isten. A végtelen hiány.
A világűr helyébe a nincsen
valami mássá visszaáll.
Katona köpenytejút, s egy szó.
Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden.
Karácsony van. Mint valaha.
De valami szívemben csörren.
Ránézek. És már sehova.
Előttem, mögöttem, köröttem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése