Orfeusz és Euridiké

 A történetet olyan érzések teszik örök érvényűvé, mint amilyen a szeretet, a kitartás, a hűség, a tehetség, az önfegyelem és a tökélyre való törekvés.

Az ember önfeláldozásáról szól. Arról az útról, amelyet mindenkinek be kell járnia, az emberi lét megkerülhetetlen velejárójaként. 

 Tegnap este a Fesztivál Színházban

Bozsik Yvette Társulat előadásában Orfeusz és Euridiké  táncjátékot láttam.

Szép előadás volt, talán kicsit többet vártam, de voltak egészen szép pillanatok.

Ennek kapcsán jutott eszembe ez a vers és hozzá a zene.

Charles Baudelaire

 

 Esti harmónia

 

Már jő a perc, midőn a rezge szár konyúltán
Minden virágkehely tömjént sohajtva ég,
Örvénylő illatot s zenét sodor a lég,
Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám!

Minden virágkehely tömjént sohajtva ég,
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán,
Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám!
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.

Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán,
Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég,
Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég,
Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván.

Tört szív, amelyre les az éjszin öblü vég,
Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a múlt tán,
Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván,
Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék...

( Tóth Árpád fordítása )