Ady Endre

Ady Endre számomra hatalmas géniusz!

Nem is olyan régen kezembe került egy könyv:

Ady Endre: Életem nyitott könyve

Érdemes elolvasni.

Kovalovszky Miklós állította-szerkesztette össze a kötetet, amely híven eleveníti meg a zsenit és minden ellentmondásosságában az embert, akinek vergődései, tragikus látomásai, mohó életszomja hatalmas életet, egyetemes életszeretetet szuggerálnak.
Ady a nagy vallomástevők közé tartozik; emberi igénye, erkölcsi parancsa és költői programja a lelket lemeztelenítő őszinteség: életét, gondolatait, érzéseit, indulatait és szenvedélyeit éppúgy elénk tárja, mint emberi gyötrődéseit, írói és politikai harcait. Nemcsak eseménytörténetet kapunk tehát, hanem belső életrajzot, önjellemzést, fejlődésképet, sőt korrajzot is, barátoknak, szerelmeknek, fegyvertársaknak és ellenfeleknek portréival.
A nagyszerű Ady-ismerettel és eszmei biztonsággal válogatott részletekből összeállított életrajz izgalmas, élvezetes olvasmány, és újabb ösvény a hatalmas élet megismeréséhez.

Számomra izgalmas volt Lédához ( Brüll Adél ) fűződö kapcsolata. Ezerszállal kötődtek egymáshoz. Ez a lángoló kapcsolat nyolc évig és nyolc hónapig tartott. Ennek kb. a fele az igazán együtt töltött idő. A távolság egymáshoz hajtotta őket, az együttlét pedig szétválasztotta kettőjüket. 1912 márciusában egy heves szóváltás után Ady végleg eltávozott Léda életéből. Ezután írta kíméletlen sorait az asszonynak. ( Elbocsátó szép üzenet)

Ady és Léda szerelme itt véget ért. Léda a vers megjelenése után egy találkozót kért Adytól, ahová a költő nem ment el. Az asszony nyilvánosság előtt soha nem nyilatkozott, nem átkozódott, nem vádolt. Lédából ismét Diósyné lett.



















Az első vers, amit Lédához írt:

A KÖNNYEK ASSZONYA

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.


Lángoló kapcsolatuk:

HÉJA-NÁSZ AZ AVARON

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.


És a híres , sebet ejtő elbocsátás.

ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.