Volt egyszer egy nagy mester, a jazz nagy trombitása! Úgy hívták, hogy Dizzy Gillespie!
Őt hallgattam.
Dizzy Gillespie
Olvasom, hogy barátai szerint csodálatos ember volt, nagy lélek és nagy zenész, nem utolsó sorban príma komponista.
|
A zenetörténészek pedig hosszasan sorolják elvitathatatlan érdemeit: a bebop úttörője volt ő, az improvizációra épülő jazz atyja, halhatatlanná lett géniuszok figyelmes tanítómestere, a legendás Minton’s Playhouse rezidense, New York leghíresebb zenei mentora. A ’40-es és az ’50-es években mindenhol megfordult, ahol tanulni és tanítani lehetett, az aranykor legragyogóbb elméivel muzsikált, az általa vezetett kis- és nagyzenekarok pedig minden idők legmenőbb bandái közé tartoztak. Mindent játszott, amiben elég zenét hallott: a bebop, a bigband és a cool mellett már az 1940-es évek végén ráhasadt a kubai és az afrikai zenékre, mikor mások még messziről sem tudták, hogy majdan ez lesz a nagy miújság – évtizedekkel korábban elkötelezte magát amellett a zene mellett, melyet ma a zenekiadók marketingesei összefoglaló néven a world music nevű skatulyába igyekeznek oly riasztó serénységgel belégyömöszölni.
Soundja és technikája senkiével össze nem téveszthető, fényes és gyors, pregnáns és végtelenül tiszta hangokat fúj, legfőképpen pedig együtt lélegzik a muzsikával.
Hallgatom őt tovább és módfelett élvezem játékát!
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése