CÉSAR VALLEJO
Az éhezõ köre
Fogam között hullok ki füstölögve,
üvöltözve, gyürekedve,
nadrágomat letolva…
Gyomrom korog, vékonybelem csikordul,
mandzsettámba akasztja pálcikáját
és kifordít fogam közt a nyomor.
Egyetlen kõ nincs,
amire leülhetnék?
Egyetlen kõ, mibe egy szüléstõl csapzott asszony is belebotlik,
a bárány anyja, az ok, a gyökér,
s ez az én utamba nem akad?
Legalább azt a másikat, amely
végiggurult a lelkemen kaviccsá zsugorodva,
legalább
azt a meszes, rossz követ, ó jámbor tenger!
mely arra se jó, hogy utánam hajítsák,
azt az egy követ gördítsd utamba.
Legalább a dulakodás magányos
kövét adjátok meg nekem!
Legalább azt a torzat és koronásat,
amin csak egyszer ment végig a tiszta lelkiismeret,
vagy ha ezt se, hát azt a szép nagy ívben messzire hajított követ,
ami magától hull le, hogy
a föld méhének átadja magát,
azt adjátok nekem!
Már egy darab kenyér sem akad itt nekem?
Persze, mi más lehetnék, mint ami lettem.
Ám adjatok
egy követ még, amit felfalhatok,
egy darab kenyeret, amire leülhetek,
adjatok
spanyolul valamit
ennem, innom, élnem, kicsit pihennem,
aztán megyek.
Már emberformám sincs, szakadt, piszkos az ingem,
és szörnyû, hogy a semmit,
azt is elveszítettem.
LADÁNYI MIHÁLY FORDÍTÁSA
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése