Szentendre

Ma Szentendre- Múzeumok
éjszakája helyett...








Bár esős idő igérkezett, mégis Szentendrén kötöttem ki.

Szerencsémre délelőtt , és kora délután még az eső sem esett.
Szeretem ezt a várost! Minden épülete, utcája maga a múzeum nekem.
Persze azért valódi múzeumok kavalkádja is fogadja az oda látogatót!

A Dunakanyar kapujában, a hegyek és a sík vidék találkozásánál fekszik a művészetek és múzeumok városa, a turisták kulturális paradicsoma. E sajátosan mediterrán hangulatú kisvárost (a törökök kiűzése után) a magyarok mellett szerb, dalmát, szlovák, német és görög telepesek népesítették be újra a XVIII.században.

Ennek a felvirágzásnak az emlékeit őrzik a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, hét temploma, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai.

Szentendre ad otthont Magyarország legjellegzetesebb tájainak népi építészetét, a falvak, mezővárosok lakóinak életmódját bemutató Szabadtéri és Néprajzi Múzeumnak. A huszonkét múzeuma közül talán a legkedveltebb a Kovács Margit Múzeum, ami több, mint 300 alkotást mutat be Kovács Margit keramikusművész életművéből. A tárgyak többsége figurális kompozíció, melyek a művésznő bensőséges anyagszeretetét és az emberi értékekbe vetett hitét tükrözik.

Érdemes nyáron Szentendrére gyakran ellátogatni, hiszen júliusban már rengeteg kulturális program várja a vendégeket. Színházi, zenei esték! És aki teheti sok-sok vendéglő közül válogathat!

De egy hosszú városi séta, egy-két múzeum megtekintése is jó program lehet!

Vas István költő így vall a városról:

Szentendrei elégia

A templomokra rávillan az alkony,
a kusza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassú vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az õ korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a múlt felé utaznék.

A tátikának arany még a hamva
és törökszekfü nõ a buja kertben,
hol akkor még gyönyörü, árva hangja
megszólalhatott minden drága percben.
S ilyenkor töltött kávét édesanyja
a tornácon, hol mellette hevertem.
A boldogság de hamar elvirágzik!
A fák mögött új pár szerelme játszik.

Már lehullottak anya és leánya.
Két szép gyümölcs, a két egy-test a földé.
A boldogság a leggyöngébb palánta,
de illata az esteket betölté
és megtanitott bús, pogány dalára:
«Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!»
A tücsökszóból, a suhanó szélbõl,
ezt hallottam ki dobogó szivébõl.

És ragyog ujra hajnali szinekben
a táj, de hol a valóság varázsa?
És hol van már az akkori hitetlen,
ki pogányul néz a pogány parázsba?
Megtanult hinni a csodás hirekben,
mert szellemét a kétség megalázta
s most áll és néz az útmenti keresztre:
a semmi nincs - de nem vigasztal ez se.

Mert mit is ér, ha róla szól az álom?
Szörny, csillag, állat, - mindig õ az, érzem.
Oly édes érzés, hogyha alva látom
s oly keserü, ha visszanézek ébren.
Tán igy lelünk egymásra a halálon
túl is abban a százalaku éjben?
A változásokban, az uj szerepben
mi marad abból, amit itt szerettem?

S az éj mögött ha Isten mennye vár ránk,
mely nem méltatlan se hozzánk, se Hozzá,
s a megszabadult lélek bontja szárnyát,
lehet-e, hogy majd ne is szomjuhozná
szava hatalmát, mosolyának árnyát?
S lesz-e ott szépség, amely visszahozná
a villanást vigasztaló szemébe?
Csak egyetlenegy esténk visszatér-e?